Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Kőrös Zoltán: Előszó
24 A hadifogságban az egyik legnehezebb munka a bányászat volt. Nem csak a munka fizikai igényessége nehezítette a bányászok életét. Pathó Ernő hosszú hónapokig Donbasz bányáiban dolgozott: „Elég mély bánya volt, volt talán ezer méterre is lent a föld alatt. Nézkelődtünk, és mondták, hogy itt kell bányászni. Hát, kérem szépen, hetvencentis szénréteg volt az. Tudja mennyi az a hetven centi? Nagyon kevés, ott csak fekve lehetett dolgozni. És az olyan nagyon fekete, kemény szén volt, mint az üveg - ha kesztyű nélkül megfogta az ember, már vágta is el a kezét. Ezt az oroszok csak velünk bányásztatták, meg egy brigádjukkal, amiben büntetett oroszok voltak. Volt, hogy olyan helyre mentünk le, ahol öt percen belül száraz nem volt belőlünk, úgy folyott a víz. Volt, mikor majdnem egy hónapig így voltunk, mikorra átmentünk azon a vizes részen. És nem hagyták abba a fejtést, hanem csak csinálni kellett, csinálni kellett a vizes ruhában. De még ez semmi: följöttünk és nem volt ruhánk átöltözködni, amikor húsz fok hideg volt, vagy még kevesebb. A ruha csontra fagyott rajtunk - nem egész a testünkig, csak a ruhának a teteje, úgyhogy olyan páncélréteg volt rajtunk. Ha valaki elesett, csak a katona tudta feltámasztani, mert annak száraz volt a ruhája, le tudott hajolni." A bányamunka nemcsak a legnehezebb, hanem a legveszélyesebb is volt. Štefan Vitek is, aki nem messze Szentestől esett fogságba 1944 őszén, Donbasz szénbányáiban dolgozott és bányaszerencsétlenségek szemtanúja volt: [fordítás szlovákból:] „Rosszul dobtad azt a szenet, könnyen megsérültél, lenyúztad magad. Mert a szén az nem fa volt, az olyan volt, mint a szikla, úgyhogy az ember könnyen megsebesült, rögtön eltörte az ujját vagy összezúzta a kezeit. Olyan esetek is történtek, hogy a robbantok nem csináltak jó vizsgálatot, megfúrták a lyukakat, megtömték robbanóanyaggal, és nem figyelmeztették az embereket a bánya másik részében, vagy nem tudták, milyen vastag a fal, ami a másik járatot választotta el. Robbantottak, és a fal átrobbant a másik járatba, ahol még emberek voltak. Kirobbantotta azt a szenet és megölte azokat az embereket. Megölte. Úgyhogy ilyen esetek is történtek. De nekünk az a szerencsénk volt, hogy olyan parancsnokaink voltak, akik gondoskodtak rólunk: »ezeknek a embereknek enni kell adni!«” A bánya térsége kiszámíthatatlan volt. Kollárovics László az Ural hegység bányáiban dolgozott, és egy baleset után egy bányamérnöktől kaptak biztonsági utasításokat: „Meg volt repedve az az érc, és le akart szakadni. Olyan négyméteres vaspálcák voltak, és a mérnök magyarázta, hogyan kell megpiszkálni, hogy essen le, mielőtt elkezdenénk a termelést. Pont rászakadt egy negyvenmázsás darab. Mint a palacsinta, úgy szétnyomta, csak héverrel tudták levenni róla. Sok baleset volt, sok. Volt orosz halott, és volt magyar is, nem is egy.” Hoffer István egy másfajta nehéz munkát említett - a leúsztatott fa kihordását a Dnyeperből: „Jártunk ki a Dnyeperre is, voltam ottan nyáron is, meg télen is. Télen nagyon hideg volt, vitte a havat, sodorta, aztán kint raktunk tüzet, a parton. Volt egy zsidó nacsalnyikunk, mert zsidók voltak nagyobbrészt. Nem lehetett mást hallani egész nap, csak davaj, davaj, davaj! A Dnyeperből szedtük ki a tutajt, az úsztatott fát. Úgy kellett kitörni a jégből, aztán húztuk a jég hátán ki a partra.” Miután Hoffer István egy alkalommal a gyengébb hadifoglyok kategóriájába lett átsorolva, egészen másnemű munkát kapott. Úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akinek valóra vált az álma: A cukorkagyár mellett volt a csokoládégyár, de oda a foglyoknak nem lehetett bemenni. „Mink a vagonból raktuk ki a cukrot. Egyszer a nacsalnyik megfogott engem és bevitt a csokoládégyárba. Amikor bementem abba a terembe, ahol a lányok pakolták a csokoládét, mutatta, hogy magyar pleni, magyar fogoly. A
