Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
egy ózdi fiatal srác, tőlem is talán egy vagy két évvel fiatalabb volt, az is azt mondta, hogy ő is megy esztergályosnak, mert ő már csinált olyat. A végén nem kellettek, mert amíg mi tanakodtunk, a németek közül gyorsabban feltették a kezüket. Aztán így mentek sorba, hogy vízvezeték-szerelő, kovács, minden. A kovácsnak már én is feltettem a kezemet, pedig hát nem voltam igazi kovács, de azért valamit konyítottam hozzá. Feltettem a kezemet, de megelőztek, nem kellettem oda se. A végén asztalost kérdeztek, hogy az van-e? A Hideg Miska az asztalos volt, legalábbis azt mondta magáról, máskülönben sofőr úrnak tartotta magát. Azt mondja, hogy »gyertek ti is!«, és akkor mind a tizenketten feltettük a kezünket. Megörültek, különállítottak mindjárt, és odavittek, hogy zsindelyt fogunk hasítani: egy majomprimitív szerkezeten. Na az nevetséges volt, mikor azt megláttuk. A szabad ég alatt volt két asztal nagyságú pad, de keskeny volt, a közepén volt egy kivágás, és abba lehetett belefogni egy ilyen ötven centi hosszúságú fát, amit először keskenyre elhasítottak. Azt be lehetett a két csúcs közé fogni, és akkor az asztal végétől egy olyan méterre le volt egy cövek ásva, azon elforgathatóan volt egy olyan két méter hosszú kar, amit az asztal felett lehetett mozgatni. Abba a karba bele volt két csavarral fogva ferdén egy hosszú kés, mint a szecskavágóban, és ha azt húzogattuk a fa felett, az úgy volt beállítva, hogy mindig egy olyan öt milliméteres csíkot lehasított róla. Az volt a zsindely. Ezt csináltuk mi, ez egy csoda marhaság volt. Röhögtünk rajta, mert ők aparátnak mondták - ott minden aparát volt, amit valamiképpen mozgatni lehetett. Egészen márciusig ott maradtunk, azon az egy helyen. Volt úgy is, hogy kiszorítottak bennünket, de általában odajártunk. A legjobban irigyelt munka az volt, mikor az olajgyárba kellett menni, ahol napraforgóolajat préseltek. De ott a németek annyira összefogtak, hogy maguk közül válogatták ki az embereket. A németek uraltak bennünket, minden könnyebb helyet ők kaptak el. Oda csak a stábhoz közel álló tagok jutottak be, szóval akik »valakiknek« a »valakijei« voltak. Az nem volt nagy csoport: ott csak valami tizenöt-tizenhat ember dolgozott, de azok üvegekkel mentek, megtöltötték olajjal, és akkor az ő körük egy kicsit vígan élt. Azok nem ették meg a kenyerüket nyersen: bevitték oda a gyárba, és megsütötték az olajban. Egymást taszigálták el a kályhától, mert más tűz nem volt, csak ott lehetett valamit sütni vagy főzni. Az a jó illat, ami ottan volt olyankor - hát nekünk csak az jutott belőle. Ez már karácsony előtt volt, karácsony után még folytatódott, hogy aztán meddig tartott ez az olajpréselési szezon, én azt nem tudhatom. Azt se tudom, honnan szerezték a napraforgót, mert azon a vidéken nem termett meg, ahhoz elég északon voltunk, valahonnan délebbről kellett hozni. De a lenmag és kender viszont megtermett, lehet, hogy azzal is foglalkoztak. Többször is voltam egy építkezésen, ahol depót, egy kis fűtőházat építettek, olyan két kilométerre volt a lágertől, az még mindig az állomás területe volt. Úgy tervezték, hogy három vágány ment be a fűtőházba, és közte szerelőterek voltak, az fölé építettük téglából a falakat. Arra ment egy hatalmas fa tetőszerkezet. Ott a sztrojdvoron volt egy mérnök, az értett a dolgokhoz, az egészet fektetve csinálták ötvenes-hatvanas forsnyikból. Többsorosan összecsavarozták, és boltívek jöttek ki, legalább tizenkéttizenhárom méter volt a fesztávolságúk. Aztán ezeket már daruval emelték föl az álló falra, és akkor megvolt a tető. Aztán hogy mivel fedték be, azt nem tudom, mert mi közben elmentünk, az már a következő éveknek a munkája lehetett. Szóval ilyen csoda dolgokat csináltak, és mindezt azt lehet mondani: a semmivel. Egyszer hoztak oda villanyhegesztőt is. Még mikor tanonc voltam Újvárban, ott agregáttal volt a hegesztés. Itt meg transzformátort hoztak, és azt mondták, hogy ezzel hegeszteni kell. 241
