Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
azelőtt már mindenki igyekezett csereberével egymástól lehetőleg jobb lábbelit szerezni, télre készültünk, már tudtuk, hogy kivisznek bennünket. Sejtettük azt is, hogy az orosz tél nehéz, de senki se próbálta közülünk. Lehet, hogy azok a németek, akik oda-vissza megjárták az orosz frontot, azok tudták, hogy milyen időjárásnak nézünk elébe, de mi nem tudtuk. Nekem két ballábas tornapapucs jutott. Az egyiket felhúztam a jobb lábamra, a másik meg legalább öt számmal nagyobb volt: felkötöttem a bal lábamra, és ezzel mentünk neki a télnek. Két hét alatt leszakadt, de mivel akkor fával dolgoztunk, faragtunk magunknak talpakat fából, vastagot, nehogy hamar elkopjon, arra valami gurtnit, valami kötélt, és azzal jártunk. A sebek, amit az a gurtni csinált, évekig nem tudtak elmúlni, mert a fa az nem hajlik, ugye, a lépés az nyilván mindig a gurtnin volt, hát az szörnyű volt. És úgy voltunk egészen november elejéig. Csak november elején, mikor már a nagy őszi esőkön túl voltunk, akkor kaptunk ruházatot, már amilyet kaptunk, amit a svéd meg mindenféle hadseregek ledobtak magukról. Ezeket az ócska gúnyákat, rossz katonaköpenyeket meg nadrágokat, blúzokat adták nekünk, nem az orosz pufajkákat, olyat nem kaptunk, csak ezeket, és abban sínylődtünk. Én is kaptam két bakancsot, hát az olyan volt, hogy jóságos isten: ahogy átázott az egyik nap, másnap ugyanabba a nedvességbe kellett belelépnem, ha nem hagytam a lábamon. A lágerben nem bent voltak az őrök, a tábor négy sarkán voltak magaslesek, és azokon volt az őrség, úgy, mint a vadászok is felmennek, mikor a vaddisznóktól félnek. Hogy gépfegyver volt-e, azt nem tudom. Később már reflektor is volt, úgyhogy a kerítéseket - négyszögű volt a táborunk, ugye - a négy sarokból meg tudták világítani, hogy nincs-e ott mozgás. Mikor a száz emberrel mentünk ki, akkor három vagy négy fegyveres őr kísért. Nem tudom, hogy meg-e próbálta valaki a szökést, tudtommal nem. Olyan szeptember közepén jött egy nácselnyík, és kért egypár embert, hogy a leégett negyedben az ő házhelyét be kell keríteni. Lehet, hogy tényleg volt valami köze hozzá, fogalmam sincs, de lehet, hogy csak úgy kiszúrta magának, mert ott szép egyenes kövezett út volt, járdák, persze fák nélkül, mert azok is leégtek. Kijelölt magának egy olyan huszonöt méter széles, negyven méter hosszú telket, hogy az az ő házhelye lesz. Volt rajta egy házalap, és azt be kellett nekünk keríteni. Szerzett oda deszkát, de csak széldeszkát, ami oldalt nincsen levágva, hanem csak éppen a gatteron átmegy. A Kazsóki Pista, Vajdaságból való gyerek volt, valami árvaházban nevelkedett, és úgy beszélt, írt szerbül, mint magyarul, tehát ő volt a tolmács. Mikor odajött a nácselnyík, már a Pista tudta azt, hogy ott van a Hideg Miska, aki asztalosnak vallotta magát, a Rápolti Jóska, az székely gyerek volt, tehát fához is értett (ő mindenhez értett, legalábbis mindent vállalt), és engem is hozzájuk csaptak mindjárt: valahogy kiszúrták bennem, hogy alkalmas vagyok ilyen famunkákra, pedig akkor még én a botfaragáson kívül semmit se mutattam fel. Az volt a dolgunk, hogy adtak egy kis fejszét, és aztán gyerünk, kijelöltük a deszkán, hogy milyen széleset lehet kifaragni, aztán lefaragtuk a két oldalát, és az már aztán szabályos deszkának nézett ki. Azokat olyan száznyolcvanas darabokra vágtuk, kihegyeztük a tetejét, ebből stramm kerítés lesz. Nem egyforma szélesek voltak a deszkák, nyilvánvaló, csak olyanok, amilyet kiadott a fa. Ezzel foglalkoztunk egy-két hétig. Nagyon jó volt, mert ugye ebédet már nem bent a lágerben kaptunk, mert attól távolt voltunk, legalább olyan két kilométerre, a munka után a nácselnyík házánál jó vacsorát kaptunk. De ennek is hamar vége szakadt, mert akkor nem tudom, mi okból, leállították a dolgot: rájöttek talán, hogy a nácselnyíknak az a terület nem is jár, többet nem igényeltek bennünket, bent maradtunk a lágerben. 239
