Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

- Te, az a Laci! - egyszer csak azt mondja valamelyikünk. Mindjárt kinyitottuk az ajtót, és a Varga Laci volt, az arcán egy kötéssel, ő is megörült.- Laci, megvagy?- Meg, de megsebesültem - és tartotta az arcát.- Mi, hogyan?

Valami szilánk érte, egy kicsit véres is volt az arca. Egy háznak a pincéjében volt, voltak ott asszonyok és be akarták kötözni, de nem tudták, mert nem volt nekik elég gézük, csak adtak egy darabot rá, hogy szorítsa. így ő már hadi sebesült ugye, ez dicsőség volt számára.

Ez valahogy a déli órákban lehetett, aztán már menni kellett együtt ezzel a csoporttal - már ha így felfedeztek bennünket, már nem mehettünk vissza. Ott Berlin környékén rengeteg falu van, és volt egy szép egyenes utca, de akkor már nem mentünk azon, hanem kerteken keresztül. Hogy mire volt az jó, én nem tudom, de hát előttünk úgy mentek, s utánunk is emberek voltak, és mindenki csak ment. Ott már csak minden tizedik embernél volt puska, szóval a német hadseregnek a teljes összeomlása, teljes szétzüllése volt. Már mindenki előtt világos volt, hogy itten még a Jóisten se tud már segíteni, nem hogy győzni. Mi még nem tudtuk, hogy Hitler már öngyilkos lett, honnan tudtunk volna ilyesmit? Csak azt láttuk, hogy itten már semmi ellenállás nincs, itt már mindenki csak menekülni akar. A németeknek ugye könnyebb volt, azok tudtak beszélni, ha azok beférkőztek valami bunkerba, ahol voltak civilek, »adjatok valami gúnyát rám, és aztán tüntessük el a katona ruhát«, mindenki a kivetkőzésen, a megmaradáson gondolkodott. De viszont Németország óriási, egy dél-németországi nem tudta, hogy most mit csináljon, itt kerüljön fogságba, itt akarjon elbújni? Hogy fog akkor hazajutni?

Kerteken mentünk keresztben, egyszer csak a tömegnek az eleje megtorpant. Mindenki megállt, és ott nem volt hova menni, oldalra sem, ott fák voltak, kerítések, csak vártunk, hogy mi van. Egyszer csak nagy kiabálás elölről, hogy kinél van fegyver, kinél van páncéltörő lövedék, panzerfaust? Nézték egymást, hogy kinél van, egyszer csak egészen a tömeg hátuljáról taszigáltak előre egy gyereket, olyan időset körülbelül, mint mi voltunk, lehet, hogy még fiatalabb volt. Vitte a kezében a panzerfaustot, és nem vette át tőle senki, hogy »no majd én!« Elvitték egészen előre, aztán egyszer csak megindult a tömeg, és mentünk tovább. Nem volt lövés, nem volt semmi. És ahogy megyünk, az egyik kerítésen belül egy vadonatúj orosz páncéllöveg áll, annak idején rohamlövegnek mondták, aminek beépített ágyúja volt. Hogy benne-e voltak és ott kuksoltak a kezelők, a legénység, vagy régen ott hagyták, nem tudom. De tiszta új volt, azon még a festék se volt megkarcolva. Ott állt az udvarban és a német hadsereg elment mellette! A gyereket akarták rászedni, hogy ő lője ki panzerfausttal. Szóval az már a tökéletes csődnek a magasiskolája volt, hogy az a hadsereg, aki egész Európát le tudta igázni, az utolsó percekben ennyire semmivé, egy masszává válik. Lehetett esetleg itt-ott egy-egy őrült, aki mindenáron fel akarta magát áldozni, de akkor már más gondja nem volt ott a német katonának, mint hogy civil ruhát szerezni és elbújni. Ez volt az egész feladat, amit még maga előtt érzett.

Egy településen, amin keresztülmentünk, nem az utakon jártunk, hanem mi is a kerítéseken ugráltunk át az egyik kertből a másikba. A kerteket hosszába lőtték akkor, tehát aki ott ment, abból próbáltak kikaszabolni még amennyit lehetett. Ugrottam át, és megakadt a szöges drótban a hátizsákom, és úgy emlékszem, a Vili akasztotta le. Aztán befutottunk, és egy villánál találtuk magunkat. Abban az időben nálunk az kastélynak számított volna, ott meg az természetes volt, hogy a középosz-229