Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Kőrös Zoltán: Előszó
19ott volt velünk a fogságban, a csoportunkban, és folyton mondta, hogy ő román. De nem érdekelte az oroszt, éppen úgy bántak vele, mint mivelünk.” A visszaemlékezők legnagyobb része vonattal jutott a szovjet hadifogolytáborokba, de más alternatívák is voltak. „Öt nap, öt éjjel mentünk a Fekete-tengeren - emlékezett vissza Németh József. - Három orosz őr állt a hajó orrában, és ha észrevették, hogy a vízen úszik egy akna - hatalmas aknák voltak -, annak három lövés volt az élete. Egyet eléje lőtt, egyet mögé, aztán eltalálta. Nagyon jól céloztak, sokat lelőttek, sok alkalom volt ilyenre. Sohase kerültünk volna ki, ha nincsenek jó lövészeik.” Fogvatartók, foglyok, civilek A megérkezés a szovjetunióbeli táborokba több meglepetést okozott - nemcsak a foglyoknak, hanem a fogvatartóknak is, ahogyan Geskóné Simon Ilona is említette: „A kapuban egy orosz tiszt állt, olyan idősebb bácsika, és ahogy ránk nézett, azt mondta, hogy nem tikteket vártunk. Hát, természetes, hogy nem, mert ők németeket vártak, háborús bűnösöket. A tizenhét, tizennyolc éves gyerekek hol lettek volna háborús bűnösök?” Az adatközlőm a helyi lakosságra - ha egyáltalán volt alkalmuk találkozni velük- túlnyomórészt jóban, legfeljebb neutrális szellemben emlékeztek vissza, de a fogság elején nem csak jó tapasztalatokra tettek szert. Egy olyan országban, ahol óriási háborús veszteségek voltak, nem meglepő, hogy a helyiek nem fogadták tárt kézzel az ellenséges államok hadifoglyait. Hoffer István, aki részt vett a Balaton menti súlyos harcokban, a fogságban újra találkozott volt ellenségeivel: „Mikor legelőször ki kellett menni munkára, dalolnunk kellett, pedig olyan éhesek voltunk, hogy majd meg dögültünk. Amint mentünk a kórház előtt, oroszokat láttunk, akiket hazahoztak. Volt akinek lába nem volt, tolókocsiban, volt, aki mankóval járt, és volt, akinek keze nem volt. Kijöttek a nótaszóra és közibünk ütöttek mankókkal, job tvoju maty, ez meg az. Az őrök, akik hajtottak, féltettek bennünket, védtek, mert az oroszok vertek bennünket, egyik a kezét mutogatta, másik a lábát. Kérdeztük tőle, hogy akkor miért jött oda? Hogy neki muszáj volt. Hát nekünk nem volt muszáj? Egyszer csak eltörülték a nótát, nem lett a nótából semmi.” Hasonló jelenetre emlékszik Geskóné Simon Ilona is, bár az ő esetében nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy a háború alatt nem frontharcos volt. A harag irracionális dolog, és sokszor az ártatlanokon csattan: „A láger elejébe sorakoztunk, a műszakra. Ott sok féllábú, meg nyomorék gyerek volt, és kiabáltak ránk, csúnya szavakkal illettek bennünket, nem is merem mondani - kurva német, meg ilyeneket. Ők azt hitték, hogy mink csakugyan németek vagyunk. Orosz asszonyokkal is dolgoztunk, azt mondta az egyik, Maruszjának hívták, hogy a háború alatt a német katonák lábon fogva engedték be a kútba a gyerekeket. És hogy ők többször is gazdát cseréltek, háromszor is visszamentek oda a németek.” A foglyok a táborokban különböző életkörülmények között éltek. Az életminőség több tényezőtől függött, mint például az enni- és innivaló, öltözet, az éghajlati viszonyok és a tisztálkodási lehetőségek, de az elsőrendű tényező maga az ember volt- a fogvatartó. Tőle függött, hogy a többi faktor milyen hatással lesz a foglyok életére, és olykor a körülmények kisebb változásai is életveszélyt jelenthettek. A jogtalansággal teli sztálini rendszerben a foglyok néha csak a táborvezetőség és azoknak alárendelt őrök lelkiismeretében bízhattak. Minden fogolytábornak más-más
