Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Sulci József

SULCI JÓZSEF

194 ami fél egy körül indult. A katonák még a vagonajtóban megállítottak, mutattam nekik a papíromat és mondtam, hogy hadifogoly voltam, „vojnopleni”. El is engedtek, de megint katonák állítottak meg: ez így ment vagy négyszer, míg végigfutottam a vonat mellett. Az utolsó őr valamit kiáltott szlovákul a kijövő forgalmistának, és addig míg el nem értem az újvári vonat utolsó kocsiját, nem adott jelt indulásra. Az utolsó vagonba szálltam fel. Be se mentem a belsejébe, kint álltam, nézelődtem: négy év után mindenre kíváncsi volt az ember. A Réz úti vasúti átjárónál a lecsukott sorompónál állt egy ember valami egyenruhában és felkiáltott nekem szlovákul. A vonat megállt az állomáson, leszálltam és odamentem hozzá. Bemutatkozott, Šlosiar Alojz, a muzslai postán dolgozott mint levélkihordó, anyám mutatta neki a fényképemet és az után rám ismert. Ő vitte anyámnak a levelet, amiben tudattam, hogy jövök haza. Bélán volt a gyümölcsösben almáért, meg is kínált, kettőt vagy hármat vettem el. Aztán ballagtunk hazafelé, ő sem ült fel a biciklire. A Réz úton jöttünk, és utolért egy kocsi, almát hozott az is. A kocsis hívott, hogy üljek fel, hazavisz. Mészáros József volt, a kocsmáros, és ott ült mellette a felesége, a Bözsi néni, a szemközti szomszédunk. Nem mentem velük, de az mondta, hogy majd megmondja az anyámnak, hogy már jövök. Beleütött a lovakba, és hamarabb hazaért, mi meg csak kényelmesen ballagtunk.- Megfogod ismerni majd a húgodat? - kérdezte a postás a faluba érve.- Nem biztos, mert amikor utoljára láttam, hat vés volt - 1938-ban született, most meg már tízéves lesz. Jött velünk szembe két kislány, jó pár lépésre voltunk, a jobb oldalon jöttünk, ők meg a bal oldalon, egyszer csak átjöttek a mi felünkre. Eszembe sem jutott, hogy az egyik a húgom lehet. Amikor összeértünk, a lányok megálltak előttünk és az egyik megszólal:- Isten hozott, bátya!- Te vagy a húgom? - néztem a lánykát.

A kocsmárosné vitte rólam a hírt, így tudták meg, hogy jövök. Az anyám megírta nekem, hogy leégett a házunk és tényleg: amikor hazaértem, láttam, hogy az egyik épületnek csak a helye van meg, a falak is eltűntek, csak az üres hely árulkodik, hogy itt egy épület volt. Nagynéném és az anyám fogadott, úgy, mint ahogy a gyereket fogadja a szülő. Nagyon örültünk. A Sulci nagyanyám hiányzott, hogy miért, már nem is tudom. Persze mindjárt az ebéd: Vácon is volt reggeli és Szobon is ebédeltem, de nem voltam olyan nagyon jóllakva, mert az ember udvariaskodott. Jöttek a szomszédok, ismerősök, rokonok, kérdezgettek, merre jártam, mi van ott, hogyan élnek ott az emberek, ezekről beszélgettünk. Aztán ők is elmondták, milyen nehéz most az élet. A látottak alapján nem volt nehéz megítélni: a faluban elég sok ház romokban volt, kerítések hiányoztak, köztük a miénk is. 1948. szeptember 27-én, vasárnap délben érkeztem haza. Érdekes dolog: a születésem napja is vasárnap tizenkét óra. Egy új élet kezdődött...