Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Sulci József

SULCI JÓZSEF

152 fegyvereket, utána felsorakoztattak és átnézték a csomagjainkat, nem-e hagytunk meg valamit. Többen kézigránátot rejtettünk a bokánk fölé, mert a magyar katonanadrág olyan volt, hogy be lehetett kötni a boka fölött, így a gránátok nem estek le. Megmotoztak és többünknél megtalálták és ezért pofon vertek. Amikor már teljesen átnéztek, elindítottak ki az útra és ott az árokpartra leültettek, pihenőt adtak a további parancsig. A két fogatot is odaállították, és az őrök is ott várakoztak, a századparancsnok az egyik kocsin volt, jól berúgva. Csak a fegyvereket szedték el tőlünk, az élelmezés és az egyik hordó rum még megvolt. Estefele csak feketekávét kaptunk és a meglévő hordó rumot kiosztották, majd további pihenő.

Még mielőtt kijöttünk Ágfaiváról, megnéztük a katonai temetőt. Tömegsírba temették a katonákat, hosszú, mély árok volt, amit géppel ástak ki, körülbelül két méter széles, két méter mély, körülbelül ötven méter hosszú, ebben egymás mellé és egymás fölé rakták a halottakat, úgy mintáz ölfát. Arcukra rá volt téve a sapka, mésztejjel le lettek öntve és utána a sírt géppel betúratták. Több ilyen sír volt, külön a németek, külön a magyarok - orosz katonákat még nem temettek -, a sírok végén kereszt, rajta a katonasisak. Balaton környékéről és a soproni kórházból autóval szállították oda a rengeteg hősi halottat, de úgy bántak velük, mintha fát szállítottak volna. Ilyen embertelen a háború, érzéketlenné teszi az embert. Úgy éjféltájban elindítottak az országúira, amin már rengeteg katona menetelt Ausztria felé. Minket is besoroltak közéjük, de velünk jöttek a nyilas katonák is. Egész éjjel ágyúdörgést és robbanásokat lehetett hallani.

Ausztria, az út Rosenauba

Az osztrák határt április 1-jére virradó éjszaka léptük át Schattendorf falucskánál. A menet elég lassan haladt, nyolc-kilenc óra között a falu határában lévő téglagyári gödörbe tereltek be minket. Pallós Ödön, egy rettentő nyilas érzelmű ezredes ekkor letépte a század parancsnok rangjelzését és azt mondta, hogy »ezt a disznót saját kezűleg lövöm agyon, titeket meg megtizedeltetlek«. A tizedelés abból áll, hogy felsorakoztatják az embereket, rámutatnak egyre és egy számot kérnek tőle tízig. A mondott szám után (például 6) a felsorakoztattak tovább számolnak (7, 8, 9,10) és aki a tízest mondja, annak ki kell lépni, majd újból kezdődik a számlálás egytől tízig, minden tizedik embereknek megint ki kell lépni. A kiállított embereket elviszik és lelövik. Ez egy borzasztó embertelenség, ami elrettentő példának szolgált a háború alatt. Főleg a munkaszolgálatosoknál és a fellázadt katonaságnál alkalmazták, de civileknél is. Nekünk szerencsénk volt, mert a domboldalon lévő országúton előretörő orosz páncélosok jelentek meg, beláttak a téglagyári gödörbe és oda lőttek. A lövedékek fönt robbantak a gödör peremén, így közülünk senki sem sebesült meg, de a minket körülvevő őrség és a Pallós Ödön kísérete úgy eltűnt, mint a kámfor, soha többet nem láttuk őket. Ezek voltak a nagy hazafik. Aztán a német repülők, a zuhanóbombázók megállították a támadást, kilőtték az orosz páncélosokat.

A németek továbbindítottak minket északnyugatnak. Szabadon mozogtunk, de nem engedték, hogy lemaradjunk. Bécsújhely környékére keveredtünk, és egy fogolytábor mellett mentünk el, ahol angol és amerikai pilóták voltak. Volt közöttünk, aki tudott németül, és olyan is, aki angolul hötyögött, egypár szót váltottak, így tudtuk meg, hogy kik ők. Bécsújhelytől északra mentünk el, Sollenau, Wollersdorf és Hohenbergen keresztül. Az Alpok felé nézve pillantottuk meg először a Semmering nevű hegycsúcsot. Ahogyan mentünk nyugatra, először előttünk volt, majd bal olda-