Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
SULCI JÓZSEF 138 a kapun. A kapuban az őrségnek joga és kötelessége volt, hogy minden egyes katonát megnézzen: a ruhát, bakancsot, zsebkendőt, tűt, cérnát a sapkánál és zsebben a vétót (védő cseppek arra az esetre, ha valaki nővel akart érintkezni). Ha valami hiányzott, a katona vissza lett küldve, nem mehetett. Aki őrségbe ment, annak a ruhájának rendben kellett lenni, ezt a szolgálatvezető őrmesternek kellett ellenőrizni. December 9-én őrségbe osztottak be a Vág mentén levő partra, a rakparton kellett vasúti benzines tartálykocsikra vigyázni és ekkor az őrmester nem nézett át. A bakancsom rossz volt, a talpa fel volt szakadva, éjjel az őrségben megfázott a sebes lábam. Mivel mi gyalogos század voltunk, sokat gyalogoltunk, fel volt törve és begennyesedett, ezzel jártam a gyengélkedőre. Kezeltek, de nem írtak ki, és mivel tovább jártam a gyakorlatra, a lábam nem javult. Jöttek az ünnepek, és a szabadságot úgy adták, hogy a legénység fele karácsonyra ment haza, a másik fele pedig újévre. Nekem újévre esett a szabadság, csak Szilveszter napján mehettem haza. Bele is nyugodtunk, mert mást úgysem tehettünk. Karácsony böjtjén jött egy parancs, hogy akik megérdemlik, jól viselkedtek, azokat elengedik eltávozásra. Muzsláról ketten voltunk Csík Imrével, mindkettőnknek fel volt törve a lábunk. Bejött a szobába a Szabó zászlós és azt kérdezte, fáj-e a lábunk, mert ha nem, ad eltávozást és csak 26-án este kell jelentkeznünk. Megkaptuk az eltávozási papírt, de már csak az esti vonattal tudtunk Nyergesre menni, aztán az éjjeli műszakra járókkal jöttünk át a Dunán csónakkal Csenkénél. Onnan a hat kilométert gyalog tettük meg, de mivel sebes volt a lábunk, elég lassan tudtunk jönni. Félútban már karóra kellett támaszkodnunk, úgy fájt a lábunk. Éjfélre nagy nehezen hazaértünk. A lábamon a kapca csupa vér volt, már bántam is, hogy hazajöttem. A karácsony napja úgy telt el, hogy sehova nem tudtam menni. István napján reggel fel akartam húzni a bakancsot, de nem bírtam a fájdalmakat elviselni. Muzslán volt egy ebedi származású kerületi orvos, Dr. Bukovszky László, jól ismert engem is, mert ő kezelte apámat, aki vesebeteg volt. Kilenc-tíz óra között jelentkeztem nála, elmondtam, mi a bajom. Megkérdezte, ki az ottani orvos és milyen ember. Elmondtam és azt mondja nekem:- No, fiam, te nem mész vissza, csak akkor, ha a lábad begyógyul.- De doktor úr, nekem vissza kell mennem, én csak eltávozáson vagyok, becsuknak, ha nem megyek vissza időben.- Fogd be a szád, most én vagyok a felettesed, én parancsolok! Azt csinálod, amit mondok. Majd írok egy igazolást és holnap ajánlva elküldöd a gyengélkedőre az orvosnak. Egy oldalra írt valamit, borítékba tette, megcímezte és odaadta nekem, hogy az ünnepek után reggel adjam postára és mindennap jelentkezzek nála kezelésre. Később mondta meg, hogy az orvossal, akinek a levelet küldte, együtt jártak iskolába és tartják a kapcsolatot. És hogy legyek nyugodt, nem lesz semmi problémám. így is lett, csak februárban mentem vissza, akkor is küldött tőlem egy levelet. Még ott is kaptam ötnapi pihenőt, így sikerült több mint egy hónapot kihúzni betegállományban. A lopások A katonaságnál a koszt porciózott volt és kevés, mindenki iparkodott többhöz jutni. Ilyen alkalom volt a konyhára vételezés az élelmiszerraktárból, ahova egy szakács társaságában ment a kiskatona, ezért igyekeztünk jóban lenni vele. A raktárban egy karvai fiú, Jókai János volt, akit már régen ismertünk, mert hentesinas, majd később
