Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
128 De csak nem akart engedni, egészen a disznórakodóig kijött velünk:- Karcsikám, nem engedlek menni, gyere, az apa elvisz kocsin!- Míg én bemennék veled az apádhoz - mondtam neki -, míg ő befogna, én már régen otthon leszek! Várt bennünket az esti harangszó A határon keresztülmentünk, már a proletárutcán túl voltunk, a templom földjein, amikor estét harangoztak.- Hallod? - mondtam a Ferinek, már félig sírva. - Várt bennünket az estéli harangszó, hogy hol csavarogtunk ennyi ideig!- Ne keseredj - mondta -, már otthon vagyunk, az a fontos! A templom mellett mentünk el, kiértünk a sarokra az országúihoz, a Szent Jánoshoz, de akkorra már besötétedett. Láttuk, hogy kint ült a karos pádon a Bergendi Miska báty, Ilon néne, és a Jenőnek, az öcsém barátjának az anyja, a Maris néne: esténként kiültek oda. A gyerekek még az utcán játszottak, hallottam a zsivajt. Gondoltam magamban, hát mindjárt idegennel találkozzak? Elváltunk Ferivel, átmentem az országúinak a másik szélére, és olyan ki tudja hogyan mentem, hogy meg ne ismerjenek, mert homályosan lehetett azért látni az alakot. Már elhagytam a Miska bátyékat, de azok néztek az országúira. A Miska báty már akarta mondani, hogy »Halljátok, az éppen úgy megy, mint a Karcsi!«, de mire ki akarta mondani, akkor már biztosan felismert:- Karcsi, Karcsikám! Te vagy? Hát miért kerültél ki bennünket? - A másik szomszédom volt. Aztán már odamentem, és a Jenő meg a Laci, az öcséim két barátja is odajött. Akkor az öcsém, a Pali szaladt nekem és a nyakamba ugrott!- És a Józsi hol van? - kérdeztem tőle.- Itt vagyok, a nyakadba-e! - mondta a másik öcsém. Az apám meghallotta, hogy a gyerekek azt kiabálják, hogy megjött a Karcsi, és az izgalomtól beszaladt a kiskertbe, és nem tudott kijönni, mert ott nem volt az utcára ajtó. Bementünk és csak akkor jött ki onnét, és összeölelkeztünk.- Hát az édesanyám? - kérdeztem tőle.- Jaj, Kajaion van, búcsún! Nem baj, gondoltam magamban, majd találkozók vele holnap. A kocsmában volt a Lénárt báty, Jozskó báty, és ahogyan ezt meghallották, abbamaradtak a kártyapartik, és odajöttek hozzánk. A konyhában nem volt ülőhely, annyian átdőltek. Hát így jöttem haza, 1947. október 5-én, este hat órakor. Másnap elmentem Kajalra. A kocsiszínbe a kocsihoz volt állítva egy bicikli, de látszott rajta, hogy ócska. Apámtól kérdeztem, hogy hol van az én biciklim - a legdrágább, legerősebb fegyvergyári biciklik voltak ezek, három embert is úgy vitt, mint a rongyot.- Elvitték az oroszok - mondta apám. - A gyerekek a szírőben bicikliztek rajta, és elvették tőlük, mert azoknak csak olyan biciklijük volt, hogy gumi már nem volt rajta - azt itt hagyták. Aztán jött egy másik orosz csoport, és kicserélték azt is, azoknak az is jó volt! Bementünk Kajalra, de én még akkor nem is sejtettem, hogy az anyám már tudta, hogy haza fogok jönni - a kajali mondta el neki, aki engemet csütörtökön látott a konzulátuson. Már nem is tudom kivel akadtam össze az utcán - de már akkor kiabálták:- Itt a Karcsi, itt a Karcsi! Az anyám sírva szaladt ki az udvar közepéről:- Mégiscsak hazajöttél! Hát mégiscsak sikerült!
