Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
Először a konzulátusra mentünk - már az állomáson voltak olyanok, akik megtudták valahonnét, hogy rögtön a konzulátusra kell menni, hogy ott majd elintézik őket. Meg is tudtuk, hol van. Megtaláltuk az épületet, de nagyon sokan voltak a sorban, így nem is vártuk ki és elmentünk. Akkor még nem tudtam, hogy engemet valaki, aki a sorban állt, megismert. Csak otthon tudtam meg, hogy egy kajali volt, csak messze állt tőlem. Hazajutott, és így az anyám, aki a kajali búcsún volt a testvéremnél, már szombaton tudta, hogy Pesten vagyok.- Tóth néni - mondta neki a kajali -, csütörtökön láttam a Karcsit, Pesten a konzulátus előtt! Ebbe nyugodjon bele! Ott van, csak nem tudtam rászólni, mert távol volt! Gondoltuk, hogy elmegyünk a földművelésügyi minisztériumra, ahol az öcsém dolgozott, még amikor kimentem a frontra. Odaértünk, és a kapus két autót engedett ki:- Megállni ott a! Egy lépést se tovább! - nagyot ordított ránk. - Mit keresnek maguk? - és odajött hozzánk. Olyan büszke, gőgös, nagy hasú magyar volt.- A fölművelésügyi minisztériumot...- Hahahá, az még a háború alatt áthurcolkodott innen! Meg is sértett: fájt, hogy hogyan beszélt velünk, ne Karcsi, ne Feri! Ezért voltunk öt évig oda, hogy így fogadjanak? Mondtuk neki, hogy ne beszéljen velünk olyan keményen, mert mi üldözött emberek vagyunk. Aztán jobb lóra ült, és nagyjából elmondta, hogy hol van a minisztérium. Nem messze jött a villamos és szaladt a nép össze. Odaugrottunk, előttünk még volt egy ember, fellépett a felső lépcsőre, és én már az alsó kettőn rajta is álltam. Amint a Feri rálépett a lépcsőre, az ajtó becsukódott, és már mentünk is. Csak hogy elcsíptük. Egy jó, derék, belevaló, olyan negyven év körüli kalauznő kérdezte az előttem valótól:- Hova tetszik jegyet kérni?- A végállomásra - mondta neki az ember.- És magának? - kérdezte tőlem is. Hát most mit mondjak? Én is a végállomásra kértem. Nézett rám, és azt mondta:- Nézzen rám, hova megy maga?- A végállomásra.- Mitakar maga ottan, kihez megy? Nem hadifogoly maga? - kérdezte, mert látta a ruhámat.- Mit mondjak magának? - és elkezdtem pityeregni.- Mondhat akármint, ne féljen semmit! - mondta. - Mit akar a végállomáson?- Én magam se tudom, csak azért kértem azt.- Hadifogoly, ugye? Hova akar menni?- A földművelésügyi minisztériumba...- Most érkeztek az éjjel? - kérdezte sorba, mert hát nem az elsők voltunk, se az utolsók. - Maguk először is nem fizetnek se villamosra, se buszra - felvilágosított minket -, és ha magukat véletlenül autó veszi fel, ott se fizetnek! Ki van jelentve az országban, hogy a hadifogoly nem fizet! És tényleg úgy volt, később aztán láttuk, hogy a hadifoglyokat etették az utcán. Voltak olyan felajánlók, akik kivitték a főztjüket, és a hadifoglyoknak adták - így összefogtak a magyarok!- Ide figyeljenek - folytatta az asszony -, már most elmegyünk végig, aztán elválnak tőlem. Ott maradnak a végállomáson, és onnét elviszi magukat a villamos. 119
