Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
Eljött az este, elkezdték olvasni a neveket, és egyenként mentek ki az emberek az állomásra. Átmásztunk a hátsó kapun és ott egy olyan bokros rész volt, ahol elbújtunk. Amikor már valami tízen is kimentek, egyenként beugrottunk a többi közé, akik a vonatnál voltak. így feljutottunk a vonatra, és irány Budapest! És tényleg kaptunk is vacsorát, egy kis kenyérdarabot és egy csésze teát vagy kávét. Nem volt sok, de már minket a haza melegített. Csak évtizedekkel később tudtam meg, hogy milyen beosztású volt ott Debrecenben a Lajos. Pereden voltam egy temetésen, és akkor - a véletlen során - találkoztam a bátyjával és elmondta nekem. Százados volt. Ő volt ott az atyaisten, és éppen ő árulta el a legnagyobb titkot, hogy merre lehet szökni. Végül azt is megtudtam, hogy Debrecenben tényleg lekapcsoltak embereket. A szövetkezetben dolgoztam, akkor még Sellyéhez tartoztunk, és jött oda egy peredi festő, ahova küldték, oda ment festeni. Egy nagy, erős ember volt, már nem is tudom, mi volt a neve. Mondták neki, hogy a Karcsi volt fogságban. Odajött hozzám, rákérdezett a dolgokra és el is mondtam neki nagyjából, miken estem át. Aztán azt mondta, hogy ő ám ráhúzott: Debrecenből két évre elvitték őtet Csehországba, urániumbányába. Még hogy a selylyei állomáson is átvitték: a kupé, ahol ő volt, be volt függönyözve és egy embernek meg is ismerte a hangját. Két évet volt ott, nem is írhatott haza, csak az után engedték őtet haza. Ha tudta volna azt, hogy én hogyan jártam Debrecenben! Nem is mertem elmondani neki. Budapest Csütörtök reggelre befutottunk a Keleti pályaudvarra. A váróterembe mentünk, mert azt mondták, hogy ott fognak minket reggelivel várni. Káposztalevest kaptunk, éppen egyszer akkora kenyérrel, mintamit az úton adtak. Aztán kijelentették:- Mindenki figyelem! Mindenki a saját ablakához fog menni, járás szerint és jegyet kap. Fizetni nem kell érte. A felvidékiek pedig felsorakoznak, azokat kint várja a kocsi. - Aztán felolvasták, hogy ki melyik ablakhoz menjen. Még akkor nem kapcsoltunk. Odamentünk, és egy amerikai teherautó volt, ponyvával és körül volta pad benne, beszálltunk és tele is lett a kocsi. Elég sokat mentünk a pesti utcákon, aztán egyszer csak már láttuk, hogy egy kaszárnyaféléhez értünk. Még nem volt felépítve, láttuk, hogy nagyon vastag falai vannak, puskával szét nem lehetett volna lőni, de a bomba szétrombolta. Bementünk, és egy törzsőrmester várt ránk. Azt mondta, hogy egyenként sorakozzunk fel, mert be fog minket írni.- Hát minek? - kérdeztük tőle. Azt mondta, hogy legyen hol ebédelnünk, megkapjuk az ebédjegyet, és megmutatja, hol lesz a szállásunk. Aztán irkálta be az adatokat, de közben olyanokat is elszólt nekünk, hogy »sok ember átesett a kezemen, egyszer csak nem voltak!« Nem mondta, hogy szökjünk meg, de ezt lehetett belőle kiérteni. Aztán mentünk hátra a folyosón, és egy gyerek azt kérdezte tőlünk:- Hova valósi vagy?- Vágkirályfai. És te?- Peredi.- Mióta vagy itt?- Úgy januártól.- Hát mit csinálsz itt? 117