Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
100 nak a zöme bent volt, mind be voltunk állítva proverkára és olvasták azokat, akik haza fognak menni. Mondták, hogy ha valaki tudja, hogy az az illető, akit olvasnak, nincs itt a proverkán, akkor kiabálja, hogy hol van. Elkezdték a névsorolvasást, egyszer csak azt olvasták:- ...Szulló Lénárt...- Kolhoooz! - nagyot ordítottam, és ez elég volt, több nem kellett - már azt megjelölték és aztán megtalálták. Hát én is vártam az utoljáig, de engemet nem olvastak. Rögtön mentem az irodára, és követtem, hogy miért nem mentem én is. Megint visszaütött az a hiba, amit Turkán követtem el, amikor az anyámat mondtam magyarnak, és az apámat szlováknak. Akkor mentem neki aztán a falnak, és vérre vertem az ökölfejemet: ne, magyar, mehettél volna haza! Akiket akkor olvastak, még azon este felszerelték, és mentek haza. Lénárt úgy jutott haza, hogy nem tudott rólam semmit. Februártól egészen októberig nem tudtam találkozni vele. Két évvel ezután, amikor hazajutottam, elmondta, hogy aznap este, amikor kivittek engem a halottasházba, már hiába jött a kórházablak alá:- Már hiába jössz, pajtás - mondták neki -, a haverodat elvitték, az már ki tudja, hol nyugszik. De otthon nem merte biztosan állítani, hogy halott vagyok, mert holtan nem látott engem. Mindig azt kerestem, hogy inkább valamit dolgozok, hogyha csak egy falás ételt is kapnék érte. Beférkőztem a német főszakácsnak, Hans Fritznek a kegyeibe - a németek azok külön kosztoltak, nem voltunk keverve. Két hónapig a vételezője voltam, el nem felejtem: mindene voltam neki, végül sírva váltam el tőle. A városba jártunk vételezni, egy tiszta új zöld színű kocsival, még rajta volt az embernek a neve, egy farkasdié volt! A Fritz mondta, hogy a németekben nem tud megbízni, mert azok mindig meglopják. Keveset is kaptunk, és még elloptak belőle, hát akkor ő mit adjon az embereknek? Látta, hogy bennem meg lehet bízni, és mondta, hogy ezért mindig kapok a nyolc emberre egy kanna ennivalót, amit egymás között eloszthatunk. A konyha mellett egy helyiségben nem volt senki, ottan körülültek engem, és pucolták a krumplit, azt talán csak egyszer, vagy kétszer kaptunk. Figyeltem, nehogy elszurkálják.- Ha mentek el - figyelmeztettem őket -, megfoglak vizsgálni benneteket, és akinél találok egy krumplit, többet nem jön velem vételezni! - Mi lett volna akkor, ha szétkapták volna? Mit tett volna Fritz a levesbe: így is ritkán volt a krumpli benne. Aztán egyszer megkérdeztem a vételezőimtől:- Halljátok, nincs közöttetek véletlenül valaki Pozsony és Nyitra vármegyéből?- Pajtás, én onnan vagyok! - mondta az egyik.- Honnan?- Tornócról.- Szomszéd község! Én vágkirályfai vagyok! Aztán elpanaszoltuk egymásnak a dolgokat. Elmesélte, hogyan került Tornócra, mert eredetileg nem onnan származott. Katona volt, és 1938-ban ő is jött foglalni a Felvidéket. Ott ismerkedett meg a jövendő feleségével, úgyhogy nemsokára vissza is ment és meg is nősült. Az iskolái után jegyző lett, de aztán az oroszok elvitték őt. Végtére hamarébb jutott haza, mint én, így tudtam üzenni haza. Elmondattam vele valami nyolcszor-tízszer is az apám nevét és a címünket. A lágerparancsnokunk, aki annak idején bevitt engem a kórházba, nem volt olyan rossz ember. Direkt spóroltatott meg ennivalót, hogy karácsonykor tudjon adni több
