Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
László Béla
272 < 'i 11 CÛ O-JN co keresd föl, hátha tud segíteni. Bementem a párt központi bizottságára, kértem Tábi László urat, beengedtek hozzá, elmondtam a panaszomat. Tábi László a jelenlétemben hívta fel a nemzetiségi osztályt, Fodor Zoltánékat, és a jelenlétemben mondta, hogy itt vagyok, mit mondtam, mi történik az egyetemen, és hogyha ez így van, akkor ez szabotázs, ezen javítani kell. Mire hazajöttem, ez egy hétfői nap volt, kedden az egyetemen már mindenki talpon volt, máris hívatott a dékánhelyettes, hogy miért kellett nekem a pártközpontba menni, hogy itt is el lehet intézni a dolgokat. Gyakorlatilag azonnal megnyíltak a magyar tanulmányi csoportok, amelyeket meghirdettek. Mindenkit odasoroltak, akinek a papírjaiban valami magyar vonatkozás volt. Odasoroltak egy Komrhel Zita nevezetű diáklányt is, akinek az apja, azt hiszem, cseh volt, végig szlovák iskolába járt, tudott magyarul. Őt is odatették, és ott kezdett járni a magyar előadásokra. A diáklányt meggyőztük, hogy maradjon, és ez a lány végig ott végezte a tanulmányait. Mi, magyar tanárok pedig szlovákul vizsgáztattuk őt. Ilyen helyzet is előfordult abban az időben. A következő évben még egyszer próbálkoztam Tábi Lászlónál a központi bizottságon, hogy további szakokat nyissunk. Ugyan fogadott, de sajnos már ő sem tudott tenni semmit. Meggyőződésem, hogy szeretett volna, mert az első alkalommal bebizonyította, de már nem tudott cselekedni ez ügyben. Bizonyosan egy magasabb szintről leszóltak neki is, hogy ne avatkozzon ebbe az ügybe. így zajlottak a 80-as évek, egy állandó küzdelemben, állandó problémákkal kívül-belül. Kevés magyar diák volt, nekünk is szlovákul kellett tanítani. Több magyar kolléga ezért más munkahelyet keresett magának. Bálint Lajos is elment az egyetemről, Zalabai Zoltán is, hogy csak a matematikát említsem, és több más szakos kolléga is. Ebben az időben kezdtük csinálni azt, hogy ha nem hirdettek magyar tanulmányi csoportokat, de voltak magyar hallgatók, akik jelentkeztek szlovák csoportokba és nehézségeik voltak, akkor ezeket a hallgatókat összegyűjtöttük és külön órákat tartottunk nekik, hogy a szlovák előadásokat jobban megtudják érteni. Egy-két szemeszter rendszeres konzultáció után a diákok nyugodtan végezték tovább a tanulmányaikat. Ebben az időben több éven keresztül csináltam azt, hogy magyar előadásokat tartottam, és követeltem a tanszéken, hogy a hallgatóim már ne járjanak szlovák előadásokra, hanem én is vizsgáztathassam őket. Persze ez nem tetszett, ez partizánkodás volt, sértettem az iskolai előírások, de végül is az aláírásomat az indexben elfogadták. A nyolcvanas évek második felében drasztikus fellépésre a hatalom már nem mert vállalkozni. És így végül is sikerült megmenteni a magyar pedagógusképzést a 80-as években. Ezzel kapcsolatos egy nagyon markáns nyitrai föllépés, az 1988-as tiltakozás. 1988-ban lényegében a kezdeményezésemre, bár a tanár kollégák többsége még lebeszélt róla, aláírásgyűjtésbe kezdtünk a diákokkal a magyar pedagógusképzés visszaállítása érdekében. Az aláírásokkal beadtunk az egyetemre, hogy állítsák vissza a magyar pedagógusképzést arra a szintre, amelyen a 60-as években volt. Ez 1988 tavaszán történt, az itt lévő diákoknak szinte mindegyike aláírta. Hozzá tartozik a történethez az is, hogy csak két tanár írta alá, rajtam kívül még Pomsár Zoltán. Az egyetem udvarán az autóját bütykölte, javítgatta, és neki is elmondtam a kezdeményezést. Jól van, add ide, aláírom. Azt hiszem, ha jobban meggondolta volna, ő se írta volna alá. De mindenesetre két név volt, ő pedig párttag is volt. Jó volt, hogy nemcsak egyedül voltam tanár, de a diákok mind aláírták a kérvényt. Elküldtük az egyetemnek, természetesen semmi foganatja nem volt.
