Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
László Béla
LÁSZLÓ BÉLA 258 get telepítették ki. Azóta sem tudunk semmit a tanítónkról, aki több hanvai generációt tanított. Nem egyszerű tanító volt, hanem olyan falusi tanító, aki megtanította a gyerekeket fát metszeni, oltani, gyümölcsöt, zöldséget termeszteni is. Az iskolakertben talán még most is megvannak azok a fák, amelyeket a gyerekek oltottak. Ezután egy olyan időszak következett, amikor nem volt tanítás. Aztán jött egy szlovák tanítónő, akinek a beszédét nem értettük. Ő sem értett bennünket. A háború után, amikor újraindulhattak a magyar osztályok és a magyar tagozatok, Zagyi Gyula nevezetű tanító került a falunkba, aki szintén egy régi vágású tanító volt. Ő aztán Hanván újból megteremtette a magyar művelődés, oktatás alapjait. Ő volt az, aki először küldött el úttörőtáborba Besztercebánya mellé, ahol egy más világot is megismertem. Az elemi iskolai évek után Rimaszécsre kerültem alapiskolába. Az újrainduló magyar iskolákba új tanerők jöttek, akik az elmúlt tíz évben nem taníthattak vagy nem tanulhattak magyar tanítóképzőkben. Volt két olyan tanítónk, aki Magyarországon végezte tovább a tanulmányait oly módon, hogy titokban átjárt az új államhatáron vizsgázni. Rimaszécsen az igazgató, Rigó László irodalomtanár, egy fantasztikus ember volt, lelkesen, magával ragadóan tudott tanítani. Több kiváló tanárunk közül szeretnék visszaemlékezni még Reisz Miklós kémia- és földrajztanárunkra, aki fiatal korában bokszoló és Papp László lelkes szurkolója volt. Akár jót tettünk, akár rosszat tettünk az iskolában, mindig megbokszolta a vállunkat. Ami még a gyerekkoromra visszagondolva lényeges, hogy a falunkból nagyon sokakat kitelepítettek. Mi is rajta voltunk a kitelepítési listán, már csomagoltunk, de a kitelepítés felfüggesztése megmentett bennünket. A rokonságból több család is kikerült Morvaországba. Emlékszem rá, ahogy édesanyámmal mindig készítettük a csomagokat, küldtük a leveleket, küldtük a ruhaneműket számukra. Ezek az emlékek gyakran visszatérnek, hogy miért kellett az embereknek elhagyniuk az otthonukat, a rokonságot, a házukat, mindent. Szerencsére nem tartott soká ez a kegyetlen helyzet, visszakerültek és visszakapták a saját házukat. Közben Kárpátaljáról áttelepítettek nagyon sok szlovákot, akik magyarul is tudtak, a mi falunkba legalábbis ilyenek kerültek. Ezekkel a szlovák emberekkel a falu nagyon jól megvolt. 1948 után nagyon gyorsan kiépítettek a számukra a falu mellett egy Új-Klenócnak nevezett, 8-10 házból álló falurészt, és ott laktak. Nagyon sok barátunk volt közöttük. 48 után, lényegében már korábban is, a szlovák tudás előtérbe került. Szlovákiához tartoztunk, és az emberek, főleg a fiatalok, szlovákul kezdtek tanulni. Olyan újságszerű valamiből tanultak, gyertyafénynél közösen esténként. Mi, kisgyerekek is ott voltunk és megtanultunk néhány szót szlovákul, kezdtük a szlovák szavakat elsajátítani. Mikor betelepítették a szlovákokat, természetesen igyekeztünk velük szlovákul beszélni. Arra emlékszem, hogy a betelepült szlovákokkal én is szlovákul kezdtem beszélni. A szlovákok mindig dicsértek az édesanyámnak, hogy milyen jól tudok szlovákul, pedig ennek az ellenkezője volt az igaz. De ez az emberi viszonyulás nagyon lényeges volt abban az időben a nemzetiségi torzsalkodások, a kitelepítések után. A szlovákok többsége, főleg a fiataljai, fokozatosan elmentek munka után más helyre, ahol iparban, a gazdaság más területein dolgozhattak, nem a mezőgazdaságban. És fokozatosan utánuk költöztek az idősebbek is, alig maradt a falunkban két-három szlovák család. Lényegében a mi falunk tiszta magyar falu maradt, ahol szlovák iskola ugyan volt két-három gyerekkel, de az utóbbi időben, azt hiszem, szlovák osztály nincs is.
