Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)

Kovács László - L. Juhász Ilona

Apám részéről teljes egészében iparoscsalád a miénk, anyám részéről pedig parasztok voltak.- Nem is volt e körül vita?- Nem. Apám nagyon határozott politikai egyéniség volt, egyébként pár évvel ezelőtt halt meg 95 éves korában. Ő mindig kiegyensúlyozott ember benyomását keltette. Például kijelentette, hogy őbelőle az apja nem akart semmit csinálni, ezért ő pedig taníttatni fogja a gyerekeit. A bátyám kereskedelmi középiskolába járt, én gimnáziumba mentem Somorjára, utána egyetemre kerültem. Apám ugyan azt szerette volna, ha orvosira megyek, mert a Kotiers tanár úr, aki a legkedvesebb tanárom volt, ajánlott engem, mert biológiából is nagyon jó voltam, de én nem akartam. Apám nem igen vette jó néven, hogy a bölcsészkarra megyek. No de az, hogy egyetem, az természetesen támogatást élvezett. Apám nagyon olvasott ember volt. A padláson zsákban voltak a könyvek, mivel könyvespolc meg ilyesmi a mi házunkban nem létezett. De az apám időnként fölment a padlásra, és lehozott könyveket.- Említetted, hogy 1968-ban vonultál be kötelező sorkatonai szolgálatra. Hogyan folytatódott a pályád miután visszatértél a katonaságtól?- A leszerelés körül egy kis gond volt, mert egy hónapot ráhúzattak velünk azzal az ürüggyel, hogy 68-ban egy hónapig gyakorlatilag semmit nem csináltunk, és így augusztus végén szereltem le. A lényeg az, hogy 1969 augusztusában szereltem le, és pedagógusi helyet akkor már nem lehetett találni. Mert akkor még a pedagógusokat elhelyezték. Nem volt más megoldás, a munkanélküli segély még nem volt kitalálva, dolgozni kellett. Egyszer Dunaszerdahelyen összefutottam Pongrácz Lajossal, aki a Csallóköz főszerkesztője volt, és így kerültem a Csallóközhöz. Gyakorlatilag 1969. szeptember 1-jétől egészen 1970 novemberéig ott voltam a lapnál. Az újságírói munka tetszett, jó munkatársaim is voltak, Tóth Laci, Mészáros Karcsi, később jött Berecz Józsi. De hát nekem nem voltak újságírói ambícióim. Én mindenféleképpen tanítani szerettem volna. S akkor jött egy ajánlat, hogy Nyitrán, a Pedagógiai Főiskolán elkezdődött az úgynevezett preverálás, ez már 1970-ben volt, és több tanárt menesztettek, a magyartanszékről egészen konkrétan Telekit. Illetve állományban hagyták őt, de nem taníthatott. És szükség volt magyar szakosra. A tanszékvezető Szeberényi Zoltán volt, aki hallotta egy diákköri konferencián tartott előadásomat Budapesten. Ő is ott volt a hallgatókkal. És rám gondoltak. Eljöttek Dunaszerdahelyre, illetve maga Szeberényi jött el, hogy menjek Nyitrára. Na de a Csallóköz akkor járási lapként a párt lapja volt, és Nyári elvtárs kijelentette, hogy szó sem lehet arról, hogy elmenjek. Szeberényi pedig nem tudott mit kezdeni ezzel a dologgal, Nyári elvtársnak ő sem tudott parancsolni. Hanem egy nagyon érdekes fordulat állt be. Mert Ónody János, aki a marxista tanszék vezetője volt Nyitrán, eljött Dunaszerdahelyre, s fölhívattak engem is a Nyári elvtárshoz. Česť prácival köszönt, mert akkor az volt a köszönés köztük, de magyarul beszéltek mindvégig mind a ketten. A Csemadokban is ügyködtek, jó magyar embereknek számítottak. És Ónódy Jancsi bácsi előadta, hogy hát erre a fiatalemberre ott szükségünk van. És akkor a Nyári elvtárs rögtön azt mondta, hogy hát miért nem ezzel kezdtétek. Úgyhogy 1970 novemberében, még a napra is emlékszem, 16-án volt, amikor fölvettek. És a 77-es tanév végéig, illetve gyakorlatilag szeptemberig ott vol-