Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kolár Péter
KOLÁR PETER 202 egyszerűen ne is vegyünk tudomást az ellenünk folyó hecckampányról, ne vegyünk részt benne, ne alacsonyodjunk le az ellenfél szintjére. A nélkülünk összehívott gyűlés jóváhagyott egy a Szlovák Nemzeti Tanácsnak címzett levelet azzal a kérelemmel, hogy az semmisítse meg a minisztérium döntését. Mi írtunk egy másik levelet, amelyben kérjük, hogy az épületet adják át a Tháliának. Végül a parlament alelnökétől kaptunk egy levelet, amelyben közli, hogy mivel a Thália még nem önálló jogi szubjektum, ezért semmisnek kell nyilvánítani a korábbi jóváhagyást, egyébként az SZNT az ügyben különben sem illetékes. Világossá vált, hogy minél előbb el kell érni a színház önállóságát. Ekkor már 1990 februárját írtuk. Az ügy azonban korántsem volt egyszerű. Lipták nevezetű volt a miniszterhelyettes, akivel megtárgyaltuk a problémát. Bár segítő szándékkal viszonyult az ügyhöz, kiderítette, hogy ő is tehetetlen addig, amíg a komáromi anyaszínház el nem ismeri a létünket. Hiszen addig jogilag csak a MATESZ van, és a Thália nem létezik. Tehát egyedül a komáromi színház kezdeményezhette volna azt, hogy önállósítsák a kassai Thália színházat. Viszont a komáromi színház nem tudta kezdeményezni, mert ott akkor még nem volt kinevezett igazgató. Beke Sándor ekkor már megbízottként a MATESZ-nél dolgozott és engem 1990. február 16-val kinevezett művészeti vezetővé a kassai társulatnál. Ekkor jöttem el hivatalosan a Csemadokból és lettem a Thália Színpad művészeti vezetője s egyúttal rövid időre a közös színház igazgatóhelyettese. Mivel Komáromban időközben kiírták az igazgatói pályázatot, ezért az intézménynek éppen nem volt igazgatója, és a mindenkori Thália Színpad művészeti vezetője egyúttal igazgatót helyettesítő tisztségbe került Komáromban. Ezt a lehetőséget nem hagyhattam ki, és az éppen illetékes felelős vezetőként kezdeményeztem a Kulturális Minisztériumban a Thália Színpad önállósítását.- A komáromi társulat részéről nem volt ellenállás?- Nem. Teljesen normálisnak vették az igyekezetünket. Ezenfelül a közösen végigdolgozott húsz év alatt kiderült, hogy a két társulat inkább segítheti egymást, nem kell egymás életére törni. Az, hogy egyes emberek között kisebb-nagyobb feszültség keletkezett, az magánügy volt, nem a két színházi társulat közötti probléma. Újabb tárgyalások következtek. Kihallgatást kértünk a minisztertől, Ladislav Chudíktól. Viszonylag sok pénzre volt szükségünk, mert semmivel sem rendelkeztünk. Emlékszem, hogy szegény Chudík, a kiváló színész, nemzeti művész, a kellemes, megértő és rendes ember, szinte elsüllyedve foteljében kéréseink súlyától, mindent megígért. Tudta, hogy teljesítésük nem lesz egyszerű, mint ahogyan azzal is tisztában volt, hogy ő a művészeti kérdésekben otthon van, csak éppen kulturális miniszterként nem áll a helyzet magaslatán. Politikusnak túlságosan humánus volt. Elmondta, hogy ő annyit segítene nekünk, amennyit csak lehet, de sajnos azt sem tudja, hol áll a feje. Mert akkoriban olyan káosz volt a kultúra és főleg a színházak vonalán, amelybe nehezen tudott belelátni. Az érdemi tárgyaláshoz bekérette néhány munkatársát, jogászokat, színházi szakembereket. Ezek elmondták, hogy mi mindent kell végigcsinálni ahhoz, hogy önálló színház jöhessen létre. Szerintem Chudík értette a legkevésbé, hogy mit is kell csinálni. Végezetül biztosított minket arról, hogy amennyiben bármiféle segítségre lesz szükségünk, forduljunk ismételten hozzá. Erre azonban már nem került sor, mert közben lemondott. Otthagyta a tőle távol álló miniszteri pályát.
