Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kolár Péter
KOLÁR PE 196 LU I— elkészíteni. Amíg ő a kocsmában múlatta idejét, a húgommal közösen megcsináltuk a fényképeket. így aztán eléggé belejöttem még annak idején a fényképezésbe. Később Pesten, az egyetemen már komolyabban fényképeztem. Sajnos elvesztek azok a fényképek, amelyek különféle kiállításokra is elkerültek. A fényképezést szerettem, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki, mivel ennyi felé szakadni nem lehet. Ha az ember a fényképezéssel szeretne foglalkozni, akkor gyakorlatilag minden egyebet fel kell adnia, mert az egy önálló művészeti ág. Ettől függetlenül mégis elég sokat fotóztam. Sok riportképem jelent meg a hatvanas-hetvenes években a magyarországi sajtóban ugyanúgy, mint az itteniekben. A fotózás segítségével olyan emberekhez is eljutottam, akikkel talán soha sem találkoztam volna. Fábry Zoltánt említem elsőnek, akivel kapcsolatomat a fotózás alapozta meg. Mi, akkori fiatalok sokszor ott tanyáztunk nála. De Fábryn kívül még néhány ismert személy, Illyés Gyula, Latinovits Zoltán, akivel elég jó viszonyban voltam, ezért sok képet csinálhattam róla, mert nem zavarta a vaku; Berek Kati, aki mostanában sokat betegeskedik, agyvérzést kapott; Szemes Mari, ma már nem sokan emlékeznek rá; Darvas Iván, aki Tornaija mellől származik és főleg a 68-as dolgok érdekelték őt nagyon, így kerültünk igazi kapcsolatba; és még sokan mások, mint Iglódi István, Tordy Géza, Rátonyi Róbert, Törőcsik Mari stb. Mivel mindig volt nálam fényképezőgép, az ember persze kihasználta a lehetőségeket. Kissé sajnálom, hogy abbahagytam. Van vagy ötven-hatvanezer felvételem egy nagy bőröndben, ha még tönkre nem mentek azóta. Egyszer nem lenne rossz előszedni és feldolgozni őket, mivel sokból még nem készült semmilyen kép. Már arra sem emlékszem, ki mindenkinek az arca lapulhat ebben a barna bőröndben. Visszatérve az Új Szóhoz, valószínűleg a fényképezés miatt jutottam eszébe az Új Szónak, illetve az akkori főszerkesztőnek, aki korábban a nagykövetségen is dolgozott Budapesten. Politikai szempontból nem volta legjobb híre, ezért talán tanácsosabb lett volna távol tartani magam tőle, de úgy gondolom, hogy műszaki jellegű képzettségem és fotós gyakorlatom ezt a kapcsolatot politikailag nem befolyásolja különösebben. Hogy végül nem kerültem az Új Szóhoz, illetve nem kerültem Pozsonyba, az a következőnek tulajdonítható. Megkaptam a kérdőívet az Új Szóból. Ki kellett töltenem. Mindenre kíváncsiak voltak. Le kellett írnom az életrajzomat. Minden elkészült gond nélkül. Mellékletként azonban igazolásokat kértek azokról a helyekről, ahol valamikor diákként vagy alkalmazottként megfordultam. Bementem a kassai műszaki főiskolára is igazolásért. Onnan is szükségem lett volna egy pecsétre. És mi történt? Kiderült, hogy a pártelnök és a dékán Rudolf Sámson, akitől annak idején egypárszor már elbúcsúztam. Úgy gondoltam, hogy ettől az embertől nekem nem kell semmiféle pecsét, aláírás. Be se mentem hozzá. Ennek az egy igazolásnak a hiánya miatt az Új Szó nem tudta megkötni velem a szerződést. Lehet, hogy ez jó volt, lehet, hogy nem. Biztos, hogy másként alakult volna az egész életem, ha elköltözöm a szülővárosomból. Viszont nem viselhettem el azt a tudatot, hogy olyan ember előtt alázkodjam meg, aki korábban egy csomó ember vesztét okozta. Annak ellenére, hogy 1972-ben kizárták az akkori állampártból, 1978-ban megint ugyanott volt, sőt még magasabb helyre jutott, mint korábban. Azt hiszem, ez jellemző volt arra az időszakra. A világ akkor így működött. 1980-tól énekkarok, tánccsoportok, zenekarok stb. működését szerveztem, segítettem, tehát főleg kulturális vonalon tevékenykedtem. Ennek inkább kassai vonatkozásai voltak. Ami talán legfőképpen hozzám kapcsolódik, hogy az én hoz-
