Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kolár Péter
KOLÁR PETER 186 ge, és hát nem voltak olyanok a körülményei, hogy komolyabban segíteni tudott volna. Krimibe illő volt a helyzetem. Elmentem Budapestre, megpróbáltam albérletet találni. Akkor persze az árak még sokkal alacsonyabbak voltak, de az én pénztárcámhoz képest egyszerűen megfizethetetlenek. Talán még ágybérletet tudtam volna szerezni a város peremén. Az ágybérlet nálunk ismeretlen fogalom volt. Pesten mindennapos. Érzékeltetőül: például egy munkás éjszakai műszakra jár, ezért ezt a napszakot nem tölti otthon. Az ő üres ágyában éjszaka én aludhattam volna. Nappal viszont ő aludt ugyanebben az ágyban. Ilyet azelőtt el sem tudtam képzelni, hogy ilyen is létezhet, ágybérlet! Nagyon szomorú és érdekfeszítő volt ez az időszak, mert egy csomó olyan dolgot láttam, amit korábban soha. Nyomortelepeket, nyomornegyedeket, elesett embereket Budapest szélén, amit leghitelesebben talán József Attila írt meg. Korábban csak abból gondoltam, hogy egyáltalán léteztek valamikor ilyenek, mert ők, Attila és testvére, József Jolán szóltak róla imitt-amott. Végül valamelyik diák, akinek már volt Budapestről áttekintése, említette, hogy a Várban a Szentháromság-téren - ez közvetlenül a Mátyás templomnál van - található a Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karának egy kollégiuma, ahol húszharminc ágyas szobák vannak. Oda úgy bemehetsz, hogy észre sem veszik, hogy ott vagy, mondta. Elmentem. Vesztenivalóm nem volt. A diákok sorban álltak az ágyneműért. Kerestem egy szobát. Az emeletes ágyak között az egyik felső üres volt, és beálltam a sorba. Csak annyit kérdeztek, hogy melyik szobába megyek, nevem, anyja neve. Bemondtam, átvettem az ágyneműt és beköltöztem a kollégiumba. Körülbelül már egy hónapja laktam ott, amikor a portásnál üzenetet találtam: este hétre hív az igazgató raportra. No, mondom, akkor sokáig már nem leszek itt. Valahogy rájöttek, hogy egyrészt gépészmérnökire fogok járni, majd, ha megcsinálom a különbözeti vizsgákat, ez meg villamosmérnöki kari kollégium. Este megjelentem az igazgatónál. Nagy mosollyal fogad. Kérdezi, fiam, te felvidéki vagy? Már a szó, hogy felvidéki - akkor ez az elnevezés még nem volt szokásban, korábban igen, akkoriban pontosan nem. Mondom, úgy is lehet mondani. És tudod, hol van Királyhelmec? Persze hogy tudom. Mellette van egy község, Véke. Tudod, hogy hol van? Persze hogy tudom, ott tanított apukám annak idején. Hát ne mondd, tényleg ott tanított? Bemutatkozott - addig azt sem tudtam, hogyan hívják az igazgatót, mert számomra nem volt lényeges. Kajla Béla vagyok, onnan telepítettek ki 1946- ban. Kiderült, hogy a szüléimét is ismerte. Maradj csak itt, ki veszi észre!? De egyet megkövetelek. Minden este gyere el hozzám, és beszélgetünk. Ő akkor, mint megtudtam, a válása miatt éppen elhagyatott volt, s magányos. Hiányzott a beszélgetőpartner. Ezek után esténként több órán keresztül hallgathattam a panaszait és jóindulatú elmélkedéseit. Néhány hét után mondom magamban, kénytelen leszek innen hamarosan elköltözni, mert ezt nem fogom a végtelenségig bírni. Lehet, hogy ma már másképp gondolkodnék, de egy fiatal diáknak örökös lelki problémákat hallgatni nem igazán jó szórakozás. Az igazgató úr ennek ellenére vitán felül rendes emberjó vitapartner és igazi hazafi volt. A krimi azonban ekkor kezdődött. Két héttel megismerkedésünk után egy újabb üzenetet kaptam a portára. Ezen és ezen a napon, ekkor és ekkor legyek a Kálvin téri református templom lépcsőjénél. Ismeretlen aláírás. Elmentem, bár halvány sejtelmem sem volt, hogy miért kellene ott lennem, de ha az ember kap egy üzenetet ... Lehet, hogy ma már meggondolná mindenki, de akkor még a találkozástól való félelem nem volt nagyon szokásban. Miután álltam a lépcsőn, megállt mellet-
