Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kolár Péter
érdekében, de egészen 1969 elejéig, amikor a láthatáron feltűnt Beke Sándor, aki akkor már a Magyar Területi Színházban dolgozott Komáromban, nem sok minden történt. Ő volt az, aki szakmailag is képes volt kézbe venni a dolgokat. Persze nagyon sok vita volt abban az időben arról, hogy ha alakul még egy hivatásos magyar színház Szlovákiában, az önmagában jó-e? Az is kérdés volt, hogy ennek a színháznak az alapításánál részt vesznek-e olyan színészek, akik már profinak számítanak. További dilemma volt a megfelelő iskolai végzettség kérdése és a tapasztalat. Ha az ilyen kritériumoknak megfelelőek eljönnek Komáromból, az miképpen fogja befolyásolni a Magyar Területi Színház további sorsát? A kételyek olyan szintig fokozódtak, hogy amennyiben a Magyar Területi Színházból eljön hat-nyolc színész, akkor ezzel tönkretesszük a már meglévő egyetlen magyar együttest is, és nem marad egy sem. Mi úgy gondoltuk, hogy a komáromi színháznál marad annyi színész - hiszen akkor nagyon jó gárdája volt a MATESZ-nek -, hogy az is működni fog, és a kassai színház is beindulhat. Persze ez csak az egyik kérdéskör volt a sok közül. Pénzre is szükség volt, hivatalos engedély is kellett, mert anélkül tulajdonképpen nem indulhatott még abban az időszakban sem intézmény, hiába volt viszonylag szabadabb a politikai közeg. Elsősorban Beke volt az, aki művészi téren próbálta a színházat megszervezni, és ő volt a nagy kombinátor, aki az egészet irányította. A kassai ifjak, az akkori főiskolások, pontosabban a Fábry Klub és az Új Nemzedék Klub vezetői és tagsága voltunk azok, akik ennek megpróbáltunk megfelelő nyomatékot adni. Összegyűjtöttünk harmincötezer aláírást. Úgy vélem, ez nem volt kevés. Néhány embert sikerült az akkori politikai vezetésből is meggyőzni, hogy szükség van a színházra. A Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke volt Szabó Rezső, tárca nélküli miniszterként a kormány tagja Dobos László, a Szlovák Nemzeti Tanács nemzetiségi osztályának vezetője Tolvaj Bertalan. Ők voltak azok, akik a kérdést politikai szintre emelték. Még egy dolog hiányzott, az anyagiak. A Csemadoknak akkor Kassán volt egy Kassa-vidéki titkára, Dvorcsák Jánosnak hívták, akit halála után sem szeretnék megsérteni, de a kultúrához nem sok köze volt. A jóindulat azonban megvolt benne ahhoz, hogy ő és még néhányan beültek a Csemadok ősrégi autójába, járták a vidéket, szövetkezeteket, állami gazdaságokat, nemzeti bizottságokat és magánembereket, s akkori pénzben számolva közel egymillió koronát gyűjtöttek össze a színház indulásához. A szlovák kormány végül úgy döntött, nem bánják, induljon a színház, de pénzt nem adnak. Akkor viszont mi mondtuk, pénz van. A következő kérdéskör a színházterem volt. Mi váltig állítottuk, hogy terem ázván. Nem lódítottunk, hiszen egyrészt a Csemadok műkedvelő csoportja az akkori kassai katonai helyőrségi Dukla moziban, a valamikori Veritasban működött. Figyelemreméltó, hogy egy cseh parancsnok révén éppen a katonasággal voltunk viszonylag jó kapcsolatban. Schulz György, a magyar ipariskola igazgatója pedig közölte, hogy az iskola kultúrtermét, illetve tornatermét felajánlja ahhoz, hogy átépítve megindulhasson benne a színház tevékenysége. Addig, amíg nem épül fel egy új magyar színházépület Kassán, ebben a teremben kamaraszínház működhet. 1969 tavaszán és kora nyáron történt mindez. Az újnemzedékesek és más fiatalok anélkül, hogy különösebben megfontoltuk volna, nekiálltunk átépíteni az ipariskola tornatermét. Annyit tudtunk Bekétől, hogy a színpadnyílást meg kell nagyobbítanunk. Nekiálltunk szétcsákányozni a falakat. Persze, akár össze is dőlhetett volna az épület, de hát ezzel akkor mi nemigen törődtünk. Egyéves átépítési serénykedés után, amelybe aztán a leendő színészek is bekapcsolódtak, maga a 181 KOLÁR PÉTER
