Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kolár Péter
felejthetetlen lett, ahogy anyukám előszedte a fapapucsot, amivel Auschwitzból szabadult, és szó szerint azzal verte ki őt az udvarunkból. Az akkor éppen intézkedő Ziman nevezetű tanfelügyelő korábban a Hlinka Gárda egyik vezetője volt. A hatalom csodával határos módon visszakozott, így aztán Csízben maradhattunk egészen addig, amíg a szüleim 1965-ben, illetve 66-ban nyugdíjba nem vonultak. Apukám időközben Tornaiján kapott állást, ahol alapítója és első igazgatója lett a magyar gimnáziumnak. Egy-két év elteltével „magyarkodása” miatt kirúgták. Utána megint Csízben tanított. Évekkel később újból felkérték őt az igazgatóságra. Az 1956-os magyarországi események kiszámíthatatlan folyományaként 1957-től 61- ig a tornaijai gimnázium igazgatója lett. Ennek következtében az én csízi sorsom is másként alakult, mint a legtöbb helybéli gyereké. Hiszen Csízben csak első osztálytól ötödikig lehetett tanulni, nem volt nyolcéves, később kilencéves iskola. Osztálytársaim általában Rimaszécsre jártak, én azonban édesapámmal Tornaijára. Onnan heti három alkalommal a rimaszombati zeneiskolába utaztam. Napi beosztásom 10-12 éves koromban a következőképpen nézett ki: reggel hatkor elutaztam Tornaijára, onnan kora délután elvonatoztam Feledre, ahol általában vártam egy-két órát a rimaszombati átszállásra, délután, estefelé Gabonás Tibor hegedűórája és Horváth Juci néni elméleti oktatása után elindultam hazafelé, ahová úgy este tizenegyre érkeztem meg. Ma is csodálkozom, hogyan bírtam. Ezt ma aligha viselném el. Akkoriban még szombaton is volt oktatás. A hét hét napjából haton szinte csak utaztam, tanultam, zenéltem. De lett eredménye is, mert zenei szempontból is jócskán előrejutottam. 1959-ben Dolný Kubínban, Alsókubinban volt az országos zenei verseny, ahol hegedűkategóriában megnyertem az országos vetélkedőt. Ezeknek az emlékezetes éveknek korán vége szakadt. Édesapám megbetegedett, többször is infarktust kapott. Tornaijáról újból Csízbe vonult vissza. Emiatt én is otthagytam Tornaiját, és Rimaszécsen fejeztem be az akkor már kilencéves iskolát. Sorsom újabb fordulatot vett. Gyerekkoromban minden érdekelt, tehát a műszaki fejlődés is. Ennek ellenére inkább a kultúra állt hozzám közelebb, mind a zene, mind az irodalom. Mivel a kassai magyar ipariskoláról az a hír járta, hogy a műszaki végzettségen kívül magas szintű humán oktatást is biztosít, ezért szüleim tanácsára oda jelentkeztem. Rengeteg felvételiző volt, ennek ellenére sikerült bekerülnöm. 1962-től 1966-ig tehát kassai iparista lettem. Közben természetesen a kultúrát is aktívan műveltem. Abban az időben két jelentős magyar tánccsoport működött Kassán. Az egyik az Új Nemzedék Népi Együttes volt. Maga a tánccsoport 1961-ben alakult, 62-től én a zenekarban játszottam. Ennek előzménye, hogy tornaijai tanulmányaim alatt ott is működött egy nagyon jó iskolai tánccsoport. Ezzel a tánccsoporttal 1958-ban Prágában országos versenyt nyertünk, ami abban az időben nem volt kis teljesítmény, hiszen cseh és szlovák együttesekkel kellett összemérnünk az erőnket. Az együttes művészeti vezetője a gömöri Takács András volt, aki a későbbiekben sok magyar együttes és a folklórmozgalom egyik országos szintű vezetője lett. Kassán az Új Nemzedékben működtem, amely akkor nem tartozott közvetlenül a Csemadokhoz, és párhuzamosan a Csemadok tánccsoportjában is zenéltem, amelyben elsősorban iparista diákok tevékenykedtek. A két csoportnak egy közös zenekara volt. Annak én lettem cigányzenei kifejezéssel a prímása. Természetesen a zene annyi időmet elvett, hogy másra gyakorlatilag már alig maradt időm. Ha visszaemlékszem arra is, hogy a szinai népi együttes is megkért, segítsek nekik, mivel szintén nem volt zenekaruk, elképzelhető, hogy mennyit 177 KOLÁR PÉTER
