Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Himmler György
HIMMLER GYÖRGY 166 - 1989-re visszatérve, nagyon kevés olyan emberrel beszéltem, aki azt mondta volna, hogy ő 89-ben előre tudta, mi fog történni. Te itt éltél, a túloldalon Magyarország, ahol azért már volt mozgolódás, Esztergomban addig is voltak kapcsolataid. Érezted-e, hogy valami történni fog? Vagy téged is meglepetésszerűen ért, ami abban az időben történt?- Éreztem is, meg nem is. A hétköznapok realitásai azt mondatták velünk, hogy ez a rendszer nem fog olyan könnyen és gyorsan megváltozni. Utólag lehetnénk okosak, hogy ott volt a levegőben, éreztük, de egy kicsit bele voltunk fojtva a provincializmusunkba, ami nem engedte meg nekünk, hogy tágabb összefüggésekben lássuk a dolgokat. Sokasodtak azonban azok a jelek, amelyeknek éppenséggel kiolvasható lehetett volna az üzenete, hogy itt valami erjedésnek indult, itt valami változni fog. Hogy ez milyen ütemben fog megtörténni, mikor fog megtörténni, erre természetesen senki nem mert volna megesküdni. A történelem már csak ilyen. A változás reménye inkább egy belső érzésként élt bennem. Azt mondogattam magamban, hogy ez egy abnormális állapot, ez nem maradhat így, ennek meg kell változnia. Egyetemistaként majd később olvastam Szolzsenyicint, a magyar ellenzék műveit, Konrád György Anti politikáját, a cseh politikai emigráció és a disszidens írók szövegeit, Havelt, Šimečkát. Ezek megerősítették ezt az érzést. A nyolcvanas évek végén pesti, esztergomi barátaink hátizsákban csempészték át a párkányi kompon a cseh disszidensek Nyugaton kiadott írásait, mi pedig itteni postahivatalokban adtuk fel fiktív feladók címével a csehországi ellenzék címeire. A csomagokból kivettem pár darab Svédectví című folyóiratot, minikönyveket és magam is elolvastam ezeket. A dolog egyértelmű volt. Arról szóltak, hogy ennek a rendszernek előbb-utóbb befellegzik. 1997-ben jártam Prágában és a Károly Egyetem aulájában megnéztem a Charta 77-ről szóló emlékkiállítást. A paneleken többek között láthatók voltak azok a skiccek, rajzok, amelyeket az állambiztonsági szolgálat ügynökei akkor készítettek, mikor Havelt és társait figyelték. Ha az ember mai szemmel megnézi ezeket a kézzel rajzolt skicceket, azt mondja, hihetetlen, hogy ezek milyen amatőrök voltak. Szóval eszméletlen dolog visszatekintve látni azt, hogy egy nagy légvár volt az egész, és csak a félelem tartotta egyben, amely benne volt a zsigereinkben. Tudtuk, hogy bajunk is származhat belőle, de mi már az a nemzedék voltunk, amelyet a 68 utáni normalizáció nem érintett meg annyira, hacsak nem a szüleinken keresztül. Tudtuk, hogy Tóth Lajost állandóan zaklatják, meg másokat is, az Štb behívatja őket. Velem igazából ilyen atrocitások nem történtek. Történt azonban olyan eset, hogy egyszer meghívtuk Balczó Andrást. A helyi pártfamulusok megneszelték, hogy Balczó nagyon vallásos ember, és meg akarták akadályozni, hogy előadjon. Meg is tiltották a maguk módján. „Megüzenték”, hogy ne merészeljük megtartani az előadást a Balassi Klubban, mert abból bizony bajunk származhat. Megtanakodtuk, mi legyen, és azt mondtuk, ha már egyszer meghívtuk, nem csinálhatjuk meg, hogy lemondjuk a szereplését. És kivittük az előadást Szálkára. Az egész párkányi társaság kivonult Ipolyszalkára, és az ottani kultúrházban hallgatta meg Balczó András előadását. Aki persze nem arról beszélt, hogyan is lett Münchenben öttusázó olimpiai bajnok, hanem arról, hogy család, hit, és hogy a csoda bennünk van Isten által. A helyi vezetőknek gőzük sem volt arról, hogy kinek adnak teret, könnyen meglehet, hogy utána kaptak érte fejmosást.- Hogyan élted meg a 89-es napokat, mire emlékszel vissza? Számodra hogyan kezdődött a forradalom?
