Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Világi Oszkár
VILÁGI OSZKÁR 764 - 14 éves koromban már városon éltem. A gimnáziumban pedig elkezdtem élni a városi fiatalok életét. Ebben volt á is meg bé is: voltak jó és rossz dolgok is. Olyan könyveket olvastunk, amelyek nem voltak kötelező olvasmányok, önképző kört alakítottunk - főleg az irodalomra összpontosítottunk, de filozófiával is foglalkoztunk. A negyedik évben aztán kiszakadtam, mert elmentem Selmecbányára. Úgy döntöttem, hogy tengerész leszek. Mivel Lengyelországba készültem, szlovák osztályban érettségiztem. Akik Magyarországra készültek, azok más osztályba jártak. Én egyfajta hídszerepet töltöttem be a szlovákok és magyarok között. Másfajta világ volt ez, mint az én addigi monolit világom: összetartó, mégis kirekesztő, tele jó intellektusú kamaszokkal. A szlováksággal való találkozásom két fronton zajlott: az iskolában és magában a városban. Selmecbánya túlfűtötten szlovák érzelmű városnak számított. Ott találkoztam először élő, létező nacionalizmussal és magyarutálattal. Ha valaki magyarul beszélt, az maga volt a vörös posztó - a hétköznapi eszmecserék még úgy-ahogy rendben voltak, de élt az ottaniakban egy ferde, torz kép a magyarról mint ősellenségről.- A végén mégse álltái be tengerésznek.- Gdanskba nem mehettem, mert a Szolidaritás sztrájkjai miatt a szocialista Csehszlovákia nem küldött ki többé diákokat. Oroszországba meg én nem akartam menni. Itthon maradtam - és felvételiztem a jogi egyetemre.- Miért éppen jogra?- Ötödikes korom óta mindenki azt mondta, hogy belőlem jogász lesz. Fejlett volt az igazságérzetem, és minden körülmények között meg tudtam küzdeni azért, amit fontosnak tartottam. Igazság szerint az egyetemi éveim nem voltak meghatározóak. A vége felé találkoztam Öllös Laciékkal, akik görög mitológiai kört indítottak, s akik tartották a kapcsolatot a magyar ellenzékkel. Leginkább a békéi gyerekkorom alakította a jellememet - meg a katonaéveim. A katonaságnál agresszív közegbe kerültem, ahol az erő diktált. Szembe kellett néznem azzal, hogy a világ alapjában véve kegyetlen és könyörtelen. Utána négy éven keresztül a jegyzőségen dolgoztam, mert ügyvédnek nem sikerült bekerülnöm. Ez a négy év is jó volt valamire: rendszerességet tanultam, ami mindig a gyenge pontom volt. Egy életre belém vésődött, hogy a nemszeretem munkákat is precízen el kell végezni. Naponta ugyanabban az időben keltem, elvittem a kislányomat az óvodába, utána visszabicikliztem a munkába. Egyazon minta szerint telt a napom, a hagyatéki tárgyalásnál a kérdőívnek mindig negyven pontja volt, és azokat ki kellett pipálni naponta minimum húszszor. Az egyik pontban mindig rákérdeztünk: Volt-e a halottnak készpénze? Mindenki azt mondta: nem volt. Az örökösök mindent letagadtak, amiért adót kellett fizetni. Jó iskola volt, mert sok furcsaságot megtanultam az emberi viselkedésről és relációkról. Rájöttem, hogy az ember jellemzésénél az igei megközelítés a jó, és nem a jelzői. Nem az a kérdés, hogy ki milyen, hanem hogy mit csinál. Az embert nem kell minősíteni. Később kilencvenkettőben képviselőként én voltam a közjegyzőség magánosításáról szóló törvény előadója a szövetségi parlamentben... S hogy ne érjen az összeférhetetlenségi vádja, bementem a bíróságra, és beadtam a fölmondásomat.
