Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Tóth Károly
OTH KAROLY 708 re, családjukra hivatkozva utasították vissza a részvételt. Ez vérlázító volt számunkra. Végül a peren Turczel Lajoson és Dodek Ilonka nénin kívül csak mi jelentünk meg (elnézést kérek mindazoktól, akiket nem ismertem, de ott voltak a peren, nem lehettek sokan, mert nem voltunk sokan a folyosón). Dodek Ilonka néni, a bíróság épületében fennhangon szidta a rendszert, hogy ilyen jóravaló embert elítél. A hivatalos szervek bolondnak nézték, hagyták, mármint az ŠtB folyosón ácsorgó emberei, kiabáljon csak... Számomra az Ilonka nénik azóta jelentenek egyfajta erkölcsi mértéket, a „bolond" szó, amit ott és akkor és utána is többször hallottam, mértékletességre és megfontoltságra intenek, és odafigyelésre, hogy valami nagyon nagy baj van, ha valaki ezeket a hangokat nem hallja meg. Hányán feledkeztek meg, vagy egyenesen szembehelyezkedtek az „Ilonka nénikkel” az elmúlt időszakban. A terembe betódult vagy 20-25 ún. „joghallgató”, elfoglalták szinte az összes széket. A családtagoknak 2-3 széket hagytak. Ezeken a székeken váltottuk egymást, a családtagok, a magyarországi vendégek (Csurka István, Mészöly Miklós és Csoóri Sándor) és mi. A bíróság ajtajában találkoztam az akkor már Magyarországon élő Szarka Lászlóval, aki szintén értetlenkedett, hogy a bíróság előtti téren miért nem tüntetnek a magyarok. Mi szisztematikusan váltottuk egymást a teremben. Mindent feljegyeztünk, és megpróbáltuk a Charta 77 mintájára írásban rekonstruálni a bírósági anyagot. Csak úgy juthattunk a terembe, ha a családtagok átengedtek egy helyet számunkra. Sose köszöntük meg ezt nekik, nem is várták, és a jelen levő családtagok (Zsuzsa, a felesége, valamint Miklós apósa, továbbá Éva, a nővére) talán máig se tudják, hogy milyen fontos szolgálatot tettek nekünk. Minden folyosó tele volt spiclivel. (...) És ekkor valami különös dolog történt. Azt, amit hosszú hónapokon keresztül minden rendőrségi kihallgatáson tagadtunk, hogy bármi közünk lenne Durayhoz meg a Bizottsághoz, a napnál világosabban ott volt a bíróság épületében. Gyakorlatilag feladtuk magunkat. A furcsa az volt, hogy ezután már nem hallgattak ki bennünket, biztosan figyeltek, de világos volt számukra, hogy ezek után mindenre képesek vagyunk, ezért békén hagytak. Egyszer azt nyilatkoztam erről, hogy egyfajta „összekacsintás” volt ez, „tudták, hogy tudjuk, hogy tudják”. És többé nem vittek be bennünket rutinkihallgatásokra, kávéházi baráti beszélgetésekre. Feltehetőleg komolyabb ellenségnek tartottak, semhogy az ilyen értelmiség irányába ható megfélemlítő eszközöket bevessenek ellenünk. Paradox módon az mentett meg bennünket, hogy nyíltan vállalni mertük a mivoltunkat. És ez teljes mértékben igazolta lépésünket a többiek magatartásával szemben is. Könnyű ma mindezt elmondani, és szerintem, csak az értheti ezt, akinek naponta összeszorult a gyomra minden kopogásra a folyosón, aki a kávéházakban a szomszéd asztalnál egyszerre felismerte a kihallgatóját, aki hetente úgy lépte át a magyar-szlovák határt, hogy bármikor elcsíphetik a táskájában levő szamizdatokért. Aztán ezt is meg lehetett szokni, csak egy pillanat kellett, amikor az ember azt mondta, végül is mindegy, mit tehetnek velem, ők csak a munkájukat végzik, én pedig azt, amit akarok... Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy később már nem kihallgatottakként kerültek néhányan a rendőrségre, hanem vádlottként. Ez volt az ún. „Nő-per”. Ezt én nevezem így. 1985-ben a legtöbbünket az egyetem után elvittek katonának (Öllös Laci, Kovács Tibi és másokat, engem is), csak a feleségeink és a hölgyek maradtak otthon. Ekkor történt meg, hogy az egyik pozsonyi lakásban a rendőrség rajtaütésszerűen letartóztatta azokat, akikkel Duray abban a lakásban találkozott (Németh Zsuzsanna, Szarka Katalin, Bodnár Marika, Zsüli). Nos ezek mind hölgyek voltak. Huszonnégy órán
