Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Szilvássy József

két még világosabban látom, például azt, hogy lágy szívű, esetenként pedig következetlen voltam néhány kollégámmal szemben. Ám azért bizakodom abban, hogy „es kommt der Tag”, vagyis talán eljön az a nap, amikor az említett hölgyet és urat, esetleg a németeket, megkérdezhetem: elmozdításom után megállt-e a lap példányszámcsökkenése, javult-e a két lap színvonala? Aztán még egy tisztázatlan ügy lebeg máig előttem. Amikor a németek kaparintották meg a lapot, 51 százalékos részesedésük volt, ma csaknem százszázalékos. Máig nem találok magyarázatot arra, miként lehetséges az, hogy amint ők átvették a lapot, hirtelen nagy lett a veszteségünk, amely hónapról hónapra nőtt. Az újdonsült tulajdonosok különösebben nem zavartatták magukat, küldték a pénzt. Közben megtették Pavol Lančaričot- aki kiváló közgazdász és talpig becsületes úriember, ma a Globtel mobiltelefonos szolgáltatóvállalat szlovákiai vezérigazgatója - cseh és szlovákiai vállalkozásaik igazgatójának. S akkor a veszteség hirtelen csökkenni kezdett. Csak két magyarázat lehetséges: vagy ő sokkal jobb közgazdász és menedzser, mint Slezákné, és néhány hónap alatt rendbe rakta a Vox Nova szénáját, vagy a németek beintettek, hogy már nem kell további veszteséget kimutatni papíron. Máig nem tudom, mi az igazság, erre csak Tóth János, Slezákné és Pavol Lančarič tudna válaszolni, ha valóban akarna. Tény viszont, hogy egy szép napon a németek bejelentették: az általuk nyújtott több millió korona kölcsönt a kamatokkal együtt nem kérik vissza, hanem ennyivel megemelik a Vox Nova törzstőkéjét. Ezzel kisemmizték a kisrészvényes szerkesztőket, akik szerény fizetésükből természetesen képtelenek voltak lépést tartani a németekkel. Slezákné és Tóth János pedig elérkezettnek látta az időt az én menesztésemre. Végre találtak igent mondó jelöltet is, Lovász Attilát.- Hogyan történt a leváltásod?- Német precizitással és lelketlenséggel. Nem a tényt fájlalom, hiszen néhány hónap híján nyolc évig álltam a lap élén, s ez igen hosszú idő, természetes tehát, ha a korlátlan hatalomhoz jutó tulajdonos új főszerkesztőt akart. Hanem a mód... 1998. január 7-én behívattak az Igazgatótanács ülésére, amelyen az „Egyebek” napirendi pontban odavetette Tóth János, hogy úgy döntöttek, hogy leváltanak. Kétféle ajánlatot tett. Ha önként lemondok, tisztességes havi honoráriumért az Új Szó főmunkatársa lehetek, ha nem, akkor a Dunaszerdahelyi járás regionális tudósító állását kínálják fel nekem. Azonnali választ kértek tőlem, aztán Slezákné javaslatára mégiscsak kegyeskedtek egy nap gondolkodási időt adni. Valamiképpen megtudakolta a hírt Martin Lengyel, aki telefonon interjút készített velem a Twist Rádióban. Percek múlva hívott Pavol Minárik, aki a Pravdába hívott és Karol Ježík - drága barátom már meghalt, méghozzá ugyancsak rejtélyes körülmények között -, ő pedig a Smebe invitált. Még aznap este Barak László jött el Somorjára, s azt javasolta, legyek a Katedra főszerkesztője és a Csallóköz főmunkatársa. Az ő segítsége és szlovák kollégáim gondoskodása leírhatatlan erkölcsi támogatást jelentett számomra azokban a nem könnyű órákban. Végül aztán nem fogadtam el Tóth Jánosék egyik ajánlatát sem, mire pillanatok alatt felmondtak nekem. Én pedig 1998 januárja óta újságírói pályafutásom számomra legizgalmasabb napjait élem, hiszen a Népszabadságoan, a Pravdában és a Csallóközben is kiváló publicisták társaságában kell helyt áll-691

SZILVÁSSY JÓZSEF