Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Szilvássy József

SZILVÁS S Y JÓZSEF

688 ugyanis nem volt világos, hogy milyen politikai értékrend alapján alakuljon meg és tevékenykedjék az egységes hazai magyar politikai tömörülés. Duray akkor még nem övön aluli ütésekkel tiltakozott, hanem szóban, levélben, vagyis tisztességesen. Kivéve azt, amikor mindenáron meg akarta akadályozni, hogy más határon túli magyar kisebbségi napilaphoz hasonlóan az Új Szó is megkapja az MTI ingyenes műholdas hírszolgáltatását. Csaknem két éven át sikerült is neki. Egyébként néhányszor eljött az Új Szóba, fogadta őt Gruber László is, neki tett célzásokat arra, hogy más főszerkesztő kellene az Új Szóba. De Gruber úr magyar volt, olvasta naponta, hogy mit írok, mit ír az Új Szó, s nem kifogásolta a véleményünket, vonalvezetésünket. Később, amikor Magyarországon MSZP-SZDSZ koalíciós kormány alakult, és Miklós idehaza létre akarta hozni az egységes magyar pártot, feszültebbé vált a viszonyunk. Vitáinkról hosszasan kellene beszélni, de igyekszem tömören elmondani a lényeget. Duray Miklóssal még 1968-ban ismerkedtem meg, amikor a MISZ- ben, vagyis a Magyar Ifjúsági Szövetségben találkoztam vele, ahol ő már akkor meghatározó egyéniség volt. 1994-ben írtam le, hogy a kommunista rezsimben összehasonlíthatatlanul jellemesebben politizált, mint sokan mások, köztük jómagam, ezért és kimagasló történelmi, politológiai műveltségéért tisztelem, nagyra becsülöm őt. Ugyanakkor úgy véltem és máig úgy vélem, hogy Közép-Európában a nacionalizmusra nem nemzeti radikalizmussal kell válaszolni. Újságíróként bejártam csaknem az egész Európát, s döbbentem tapasztaltam, hogy nemzetiségi sérelmek szinte mindenhol lappanganak. Hollandiában a frízek, Belgiumban a vallonok, olykor a flamandok elégedetlenkednek, s folytathatnám sokáig, de talán a spanyolországi baszkokat kivéve nem határmódosításokra törekszenek, hanem autonómiára és a határok elválasztó szerepének a megszüntetésére. Dél-Tirolban az ottani parlament elnöke a következő szavakkal fogadta a szlovákiai magyarok küldöttségét: „Sem önök, sem mi nem szólhattunk bele, hogy hol legyen a hazánk, hol húzzák meg a határokat. Bennünket sem kérdeztek meg, de mi azért fölemeltük a szavunkat, hogy szülőföldünkön ne semmizzenek ki bennünket, ne legyünk másodrangú polgárok. Négy évtized alatt fegyverrel és politikai eszközökkel kiharcoltuk széles körű, az önkormányzatiság és az önrendelkezés elveire épülő autonómiánkat, s megőriztük osztrák-német identitásunkat.” Meg győződésem, hogy ez a járható út a mi tájainkon is. Konszenzusra jutni a szlovákokkal, románokkal, szerbekkel, horvátokkal - ami nyilván nem néhány hónapos, ha nem valószínűleg akár több évtizedes erőfeszítéseket igényel - a kisebbségek autonómiájának az ügyében. A kardcsörtetés, valamiféle felsőbbrendűség hangsúlyozása, az urambátyám világ visszaerőszakolása nem vezethet eredményre, csak a kölcsönös empátián alapuló őszinte párbeszéd. Nem egyszerű ez, hiszen a szlovákok például a huszadik század során valahányszor autonómiát követeltek, valójában elszakadásra, szuverén állam létrehozására gondoltak, s ezért a legtöbben közülük most is arra gyanakszanak, hogy ha a szlovákiai magyarok autonómiát követelnek, akkor tulajdonképpen az anyaországhoz való visszacsatolásuk útját egyengetik. Több magyar politikus megnyilvánulása sajnos máig erősíti ezt a gyanújukat. Főleg ezek a kétségek és aggodalmak fogalmazódtak meg cikkeimben, legutóbb néhány, a Pravdában megjelent kommentáromban. Duray Miklós ekkor már azzal vágott vissza, hogy számtalan esetben nyilvánosan, például a magyarországi médiában be-