Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Szilvássy József
SZÍLVÁSSY JÓZSEF 684 - Főszerkesztőként mikor és milyen politikai nyomásnak voltál kitéve?- Semmi rendkívülinek. Mint már említettem, kezdetben amiatt akadtak konfliktusok és dilemmák, hogy két magyar politikai szekértábor alakult ki. Az első választási kampány idején akadt egy provokáció, amikor a Magyar Televízióban bemondták, hogy az FMK megszűnt, és ezért felhívják az FMK-sokat, hogy az Együttélésre szavazzanak. Órákon belül kiderült, hogy az FMK nagykaposi helyi szervezete szüntette meg önmagát, nyilván nem véletlenül. S habár kampánycsend volt, a tisztesség úgy kívánta, hogy a választások napján közleményben tudassuk a Magyar Televízió véletlen vagy tudatos félretájékoztatását. Senki nem rótta ezt fel nekünk. Aztán lezajlottak a választások, és szerintem egy jó időszak kezdődött az Új Szóban. A. Nagy László a parlament alelnöke, Zászlós Gábor az új szlovák kormány alelnöke lett, mindkettőjükkel gyakori kapcsolatban voltam. Klausszal is találkoztam, amikor a szövetségi kormány pénzügyminisztereként itt volt Pozsonyban.- A Marián Óalfa vezette kormány ideje alatt támogatták a szlovákiai magyar sajtót is. Hogyan emlékszel erre?- A legelső élményem ezzel kapcsolatban az volt, amikor Václav Havel már köztársasági elnökként meghívta a cseh és szlovákiai napilapok főszerkesztőit a híres prágai Vikárkába sörözésre, és ott említette először, hogy szó lehet a sajtó állami támogatásáról, közéjük fog tartozni a pozsonyi magyar napilap is, válaszolta Havel az én felszólalásomra, és gondolkodik majd a kinevezett kormány azon, hogy ezt miként lehet megvalósítani. További prágai utam során A. Nagy László, Zászlós Gábor és Hunčík Péter segítségével - aki akkor már Havel tanácsadója volt - bejutottam Jozef Mikloško szövetségi miniszterelnök-helyetteshez, aki elmondta, hogy évente körülbelül négymillió koronát tudnak adni, majd részletesen érdeklődött az átalakuló szlovákiai magyar sajtóstruktúráról. Amikor aztán Václav Klaus Pozsonyba jött, akkor Juraj Verešt, a Národná obroda, Peter Sitányit, a Pravda akkori főszerkesztőjét és engem fogadott a mintegy tizenöthúsz ott várokozó szlovákiai főszerkesztő közül. Ezt L. Gály Olgának köszönhetem, aki akkor a Kormányhivatalban dolgozott. Klaus akkor is kemény és szókimondó volt. Kijelentette, hogy a napilapok nem kapnak támogatást, s az a napilap, amely az eladásból és a reklámokból nem tud megélni, az szűnjön meg. Aztán a jegyzeteibe nézett, és hozzátette: természetesen az Új Szót kivéve, amely nemzetiségi napilap, habár talán az a lap is megtudna élni önállóan. Bizonyos folyóiratoknak, főleg a kulturális sajtónak adnak pénzt, aztán amiatt dohogott, hogy miért kell itt Madách Kiadó meg nemzetiségi gyermeklap, hozzanak be magyar könyveket, kulturális lapokat Magyarországról, mi a fenének itt külön kis kiadókat, lapokat pénzelni, amelyek feltételezése szerint sem szellemi, sem anyagi értelemben nem érik el a vezető magyarországi kiadók szintjét. Igyekeztem érvelni Klausnak, miért fontosak és miért színesítik kiadványaikkal a magyar és a csehszlovákiai kultúrát a szlovákiai magyar kiadók, ha valóban színvonalasan működnek. Klaus figyelt, és nem válaszolt semmit. Ezekben a hónapokban úgy-ahogy talpra állítottuk az Új Szót minden szempontból, még anyagiakban is. Később aztán kiderült, hogy a két esztendőn át az Apollopressnek folyósított, az Új Szó gazdasági megsegítésére szánt állami pénzek nem kis részét
