Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Szigeti László
SZIGETI LÁSZLÓ 642 bitó szándék, a rendszer maga pedig nagyon irritált. Hiszen mégiscsak olyan családból jöttem, ahol újságírók voltak, ügyvédek, a mi családunkat a háború utáni ötvenes évek nagyon lerobbantották. Más szociális polcra tett minket, mint ahol ez a család életszínvonalban, intellektusban korábban tartott. A kommunizmus mindenkit összemosott és mindenkit ugyanarra a polcra helyezett, és mindenkit ugyanabba a szegénységbe taszított le. Otthonról mindenképpen kaptam egy nagy-nagy szabadságvágyat. Mindig szó volt róla, hogy ez az ember hol van, az az ember hol van, ez egyszer ide utazott, egyszer Bécsben volt, egyszer Rómában. És nagyon nehéz volt elfogadni, hogy nehezen utazhatsz, nem tudsz kimenni. Ami a legirritálóbb volt abban a rendszerben, az a vasfüggöny volt. De nemcsak nyugati irányban volt vasfüggöny, hanem még magyar-csehszlovák viszonylatban is működött, ami elképesztő volt. Elképesztőek voltak azok a harcok, hogyan nem lehetett Csehszlovákiában magyar könyvet venni. Mi tudtuk, milyen tárgyalások folynak arról a kvótáról, hogy amennyi itt kinyomtatott magyar nyelvű könyvet átvesz tőlünk Magyarország, annyi magyarországi könyvet hozhat be a Madách Könyvkiadó. Amikor aztán 89 után kezdtem belelátni a könyvszakmába, döbbenettel láttam Budapest mellett azt az óriási raktárt, ahol azokat a könyveket tárolták, amelyeket a határon túli magyar kiadóktól vásárolt meg Magyarország annak fejében, hogy könyveket vihessen ki a nemzetközi csere keretében. És ott több ezer példányban álltak a szlovákiai könyvek. Ez valami félelmetes látvány volt számomra. Ez a sok könyv a rendszerváltás után nyilván ment a zúzdába, miközben itt a szlovák írók azt gondolták, hogy ők eladhatóak Magyarországon. Tehát ilyen álságos és hamis megoldások közepette éltünk. És ezt mindnyájan tudtuk, mindenki tudta. Emlékszem, mennyi szorongással szoktam hazajönni a könyvhétről, nehogy az ott vásárolt könyveket elvegyék a határon, mert túlléptem azt a normát, ami megengedett volt. Nagyon sok agresszív, arrogáns tünetről, az állami diktatúra arroganciáinak a tüneteiről lehetne beszélni. De most, ennyi év után észreveszed, hogy az állam ugyanúgy viselkedik egy csomó dologban. Az állami arrogancia ma is nagyon erős. Az állami arrogancia feltehetően erős volt akkor is, nem a diktatúrának az arroganciája, az más dimenziókban jelent meg. Meg az, hogy egyetlen ideológiának voltál kiszolgáltatva. Tehát egyetlenegy világnézetnek és ideológiának voltál kiszolgáltatva, ami ugyancsak borzalmas volt.- Volt kapcsolatod a Jogvédő Bizottsággal vagy utána a Tóth Karcsiék-féle szerveződéssel 89 novembere előtt?- Mi csak sejtettük, kik lehetnek a Jogvédő Bizottság tagjai. Azt tudtam, hogy Duray Miklós az. Duraynál egyszer vagy kétszer voltam, de nem úgy, mint a Jogvédő Bizottság egyik emberénél, hanem ott tárolta a képeit Dúdor Pista és ők jó barátok voltak, egyszer vagy kétszer mentem föl a Káptalan utcai házába vagy lakásába. És hát csak suttogások voltak, hogy ki lehet ennek a bizottságnak a tagja. Nekem meggyőződésem volt, hogy Grendel a tagja. Kiderült, hogy nem volt. Tóth Karcsi a maga zárkózott jellemével nagyon jól titkolta, hogy ő tagja lenne ennek a bizottságnak. Öllöst még nem is ismertem, hajói emlékszem. Nem nagyon emlékszem Öllösre a 89 előtti időkből. Ámbár lehet, hogy a nyári táborokban találkoztunk. Hiszen voltak ezek a nyári táborozások, szinte mindegyikre eljártam. Jó pár ilyenen beszéltem is. Lehet, hogy ott volt Öllös. Én a nyári tá-
