Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Sidó Zoltán

SIDÓ ZOLTÁN

600 zet főigazgatója, Pungor Ernő akadémikus vagy Pallavicini őrgróf Bécsből, bankár, Pátkai Róbert református püspök Londonból, Rónai András, a Habina Nemzeti Színház színművésze Tel Avivból, Csörgics József Horvátországból. Aztán később Göncz László és Tomka Miklós Szlovéniából, Rátkai Ferenc miniszterhelyettes, Bihari Szabolcs, a svédországi Magyarok Szövetségének az elnöke. Aztán 90-ben már jöttek Erdélyből is, Dupka György, Balia D. Károly Kárpátaljáról, Péntek János Kolozsvárról. Ez egy érdekes időszak volt, de lépjünk. (...)- És akkor jött a 89-es esztendő.- Jött a 89-es esztendő. Rögtön 89 januárjában Palach-évforduló volt, de én pénteken, szombaton, vasárnap a rimaszombati járás kis falvainak az évzáró taggyűléseit látogattam. Nem néztem tévét, nem olvastam újságot, nem hallgattam rádiót. Egyik faluból a másikba jártam, és vasárnap késő este ért véget az évzáró. Egyenesen Pozsonyba mentem és a reggeli géppel akartam indulni Prágába, mert másnap, kedden, már parlamenti gyűlésünk lett volna. A gép nem ment, rossz volt az időjárás, így fölültem a gyorsvonatra és megérkeztem Prágába. Holešovicén szálltam le. Metróval bejöttünk a múzeumig, ez a Vencel tér fölső megállója, s én ott amúgy is kiszálltam volna, mert a szállást a Vencel téren a Tatra Szállodában rendeltem meg. Megáll a metró, és akkor a hangosbemondó közli, hogy műszaki okok miatt a metró nem megy tovább, mindenki hagyja el az aluljárót. Én azt hittem, tűz ütött ki. Késő délután volt. Kimegyek a Szent Vencel szobor mögött s az aluljáró följárójánál rendőrök, plexipajzs, hosszú, nagy, szokatlanul hosszú, nagy gumibot és védősisak. Nem tudtam, hogy Palach-évforduló van és nem tudtam, hogy mi zajlik a Vencel téren... Hát onnan kiléptem és láttam, hogy tömeg a Vencel szobor körül. Egy gyűrűben körbefogják a felfegyverzett rendőrök, s az utcákról szembenéz velem a nagy karhatalmi erő. Én átverekedtem magam ezen, mondom, elszállásolom magam, aztán majd kijövök, megnézem mi ez, hát bőrönddel nem fogok ott közlekedni. S a Vencel tér közepe táján egy aluljárón kellett volna az útkereszteződés alatt átmennem, hogy kiérjek a szállodához. S egy kislány sír, olyan 8-10 éves kisleány, s kérdezem, hogy mi baja. Egy ember se volt az aluljáróban. S mondja, hogy nem tud hazamenni, merthogy a rendőrök nem engedik be. Hogy most jött zeneóráról, zongoraóráról vagy miről. S mondom neki, még arra is gondoltam, nehogy megriadjon az a leányka, hogy idegen nyelven szólok, nem is szlovákul, csehül beszéltem. „Holka, já püjdu s tebou.” Megfogtam a kezét, szipogott, sírt, s abba az utcába mutat, ahol óriási tömeg és rendőrök. Plexipajzs, vassisak. S valahol az út közepén járok és akkor ilyen hangos valami vacakkal: ’’Polgár, forduljon vissza!” „Občane, obráťte se” - gondoltam arra, parlament, itt az igazolványom, már csak beengednek a kislánnyal. Harminc-negyven méterre megközelítettem őket, akkor már nagyon határozottan figyelmeztettek, hogy forduljak vissza. S elővettem az igazolványom - az ilyen nagy, címeres dolog volt - és fölemeltem. Mondom, meglátják, hogy mi az. Hogy ne tellegessek. Abban a pillanatban egy óriási fájdalom itt ágyékban. Belém engedtek egy könnygázgránátot, itt. A kislány itt volt. Ha egy harminc centivel arrébb van, a leányt fejbe találják, az ott esik össze. Ez egy ekkora, ilyen alumínium bevonatú, nehéz, olyan 25 dekás valami, és ha ütés éri, akkor sárga füst jön ki belőle. Hát én, engem eltalált, működésbe hozta magát, átéget-