Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Berényi József

- Ezek mind új arcok voltak a számodra? Nem találkozták velük például műve- 43 lődési táborokban?- Igen. Minket a Duna utca, a középiskola lekötött. Az egy kis külön világ volt.

Sokan arisztokratikusnak tartották a Duna utcát. Azt nevelték belénk az akkori tanárok, hogy éz egy válogatott társaság. Mi történetesen harminchatan voltunk egy osztályban, abból harmincnégy elvégezte a főiskolát vagy egyetemet. Nekünk a nyarainkat is lekötötte a Duna utca. Minket NDK-ba cipeltek, vagy épp Magyarországra építőtáborba, úgyhogy nem igazán volt üresjárat, foglalkoztattak bennünket, és nagyon jól. így aztán kiestünk a művelődési táborokból, de jó, a mai napig összetartó középiskolás osztályok jöttek létre. A mai napig segítjük egymást, bármennyire szétszóródtunk, ha úgy adódik, hogy összehoz az élet bennünket, akkor segítjük egymást. Az egyedüli iskolán kívüli közösség ahová eljutottam, az a József Attila Ifjúsági Klub volt Pozsonyban.- 89-ben a Diákszövetség vezetésébe azért bekerültek olyan emberek is, akik nem voltak kollégisták, például Somogyi Szilárd.- Amikor elsős volt, ő is ott lakott. Ismertük egymást. Egy ideig még együtt is fociztunk, volt egy ilyen kis csapatunk, amivel harmadikok lettünk az egyetemi kistermes bajnokságon. Nagyon büszkék voltunk rá.- Ezek voltak a magyar szakosok. De közismerten a történelem szak szlovák hallgatói is fontos szerepet játszottak 89-ben. Velük nem voltak baráti kapcsolataid korábban? Mennyire ismertétek egymást?- Hát, 89-ben én ugye - hányad éves is voltam? Negyedéves. Az azt jelenti, hogy már utánunk volt az első év katonai előkészítő. Ott ismerkedtünk igazán össze a szlovák srácokkal. Előtte csak köszönőviszony volt. Ennek aztán 89-ben nagy haszna lett. A katonai előkészítőben névsor szerint voltak a szekrények elosztva, és minden szekrénybe két ember rakta be a ruháját. Ott megtanulhattuk a toleranciát, hogy ne ordítsunk a másikra, ha a sáros cipőt ráteszi a ruhámra.

Én, b betűs lévén, a Bombíkkal voltam egy szekrényben. Azzal a fiúval, aki a 89- es események egyik fő diákvezére volt. Sajnos később tragikusan elhunyt. Egymás mellett is ültünk. Sokat beszélgettünk, elsősorban aziránt érdeklődött, hogy mi kikkel tartjuk a kapcsolatot Magyarországon, majd ő is elmondta, hogy ők hogyan, kikkel tartják a kapcsolatot Csehszlovákiában. Elkezdtünk beszélgetni közéleti dolgokról. De még ártatlanul, én kicsit bizalmatlanul is - most ki kicsoda itt, meg minek kérdez ez a Bombík ilyeneket. Egyébként is, a szememben eléggé furcsa figura volt, aki Nyitráról átlépett, gyanúsnak nézett ki az első pillanatban. Úgyhogy ott jöttünk össze ezekkel a srácokkal, furcsa módon az iskolában nem nagyon. S nagyszerű gyerekek voltak azok. A minimális érzete sem volt ott a nacionalizmusnak abban az időben. Tényleg, a minimális sem. Nem tudom, a többiek mit mondanak erről, ha megkérdezed őket. Az egyik nagy tévhitem, ami 89-90-ben vezérelt, az volt, hogy a szlovákok azok és olyanok, akikkel én ott a katonai előkészítőben voltam. Aztán kiderült, hogy azok nem a „szlovákok”, az a kisebbség a többségben, akikkel mi ott voltunk. Szociológusokkal, pszichológusokkal, VŠMU-sokkal voltunk, hát mindenkivel, aki a Komenský

BERÉNYI JÓZSEF