Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Molnár Imre
emberekkel, a nagy elődökkel, akik 68-ban ezt a klubot elindították. 1978-ban 10 éves volt a József Attila Ifjúsági Klub. Ez jó alkalom volt arra, hogy meghívjuk az elődöket. Kik voltak az elődök? Hát azok az emberek, akik akkor dolgoztak, és most nem dolgozhattak semmit, köztük Duray Miklós, Grendelék, Varga Sándorék, Németh István, A. Nagy Laci, szóval elkezdtünk velük találkozni, beszélgetni, és rögtön a dolgok kellős közepében találtuk magunkat. Természetes volt, és ez volt az egyik módja, tehát tulajdonképpen az illegalitás határa, a másik vonal pedig Magyarország volt. Tehát rendszeresen jártunk Magyarországra át színházba, nekem is rokonaim voltak Budapesten.- Akkor nem volt limitálva az átjárás?- De volt. Ám ezt úgy próbáltuk áthidalni, hogy onnan hívtunk embereket, előadókat, amit korábban nem lehetett. Mi ezt megtettük a József Attila Klubban, és akkor először hívtunk meg írókat, költőket Magyarországról, énekeseket, népdalgyűjtőket, néprajzosokat.- Lehet mondani, hogy akkor egy ilyen föllendülés volt?- Természetesen. Szerintem akkor ez egy ilyen fénykor volt. Korábban vegetált a JAIK, de csak ezt tehette, és az volt a jó benne, hogy megmaradt. A mi időnkben többféle irányba próbáltuk meg kiszélesíteni ezt a klubtevékenységet. Azt hiszem, hogy a mi generációnk tényleg frissen jött, tehát nem érezte meg annak a társadalmi konszolidációnak a terheit, amit az előzőek megérezték. Az előttünk lévő generációk már bent voltak a munkahelyeken, ahol megtörténtek az átvilágítások, és ők a bőrükön tapasztalták azt, hogy itt kushadni kell, mert baj van, veszélyben van az egzisztencia, meg minden. Mi ezzel nem számoltunk. (...) Teljesen természetes volt, hogy amikor a Jogvédő Bizottság első levelét a kezemre kaptam, a főiskolára jött vagy a kollégiumba, már nem tudom, akkor én ezt a levelet, tehát ezt azonnal több példányban legépeltük, és elkezdtük osztogatni. Emlékszem, összehívtuk a kollégium magyar diákjait, akik ott voltak, este mindjárt felolvastam, hogy most mit csináljunk ezzel a levéllel, amit kaptam. (...) Tulajdonképpen magam sem tudtam, milyen dolgot művelek. Ez akkor derült ki, amikor bevittem a tanszékre a levelet, és a tanáraimnak megmutattam Jakab tanár úrnak is és mindenkinek, aki ott volt, mondtam, hogy milyen levél van. Az ő reakciójukat inkább nem mondom el, mert hát nekik tényleg okuk volt félniük, mert hát ők is megérezték, meg hát tudták vagy tapasztalhatták azt, hogy működik, és hogyan reagál, és a birodalom hogyan vág vissza, és hát el is kobozták tőlem ezt a levelet, hogy jobb helyen lesz ez őnáluk, de már akkor le volt több példányban sokszorosítva, én mondtam, hogy oda is adom, mert azért hoztam, hogy olvassák fel a tantestület előtt, tiltakozni kell. A levél, azt hiszem, valahogy úgy kezdődött, hogy mindenki tiltakozzon a maga módján. Mi vittük haza ezeket a leveleket a saját környezetünkbe, ott is terjesztettük. (...)- Mennyire engedték, vagy mennyire figyelték ezt a tevékenységet?- Hát természetes, hogy figyelték, de mi ezt tudtuk is. Nagyjából ismertük, hogy kik azok, és mindig tudtuk, hogy ott áll a sarokban a ballonkabátos úriember, 393 MOLNÁR IMRE
