Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
HUNČÍK PÉTER 286 ség, elég nagy különbség, hogy én ennek ellenére 91 októberére-novemberére egyre világosabban láttam, és megpróbáltam világosan megfogalmazni is, hogy az elnök úrnak azért találkozni kellene azzal az emberrel, aki a jövő évben megnyeri a választásokat, mert kormányt fog alakítani. Egy gond volt, hogy az elnöknek volt egy zseniális, sajátságos tulajdonsága, nagyon furcsa, egy, a vele beszélgető partner számára kellemetlen tulajdonsága, hogy ha valami olyan véleményt hallott, ami nem egyezett az ő véleményével, nagyon szomorúan tudta félrehajtani a fejét, és nagyon szomorúan tudott nézni az emberre. (...) Emlékszem, hogy én néhány héten keresztül készültem arra a szobámban ülve, a prágai várban volt egy nagy szobám, egy apartman és benne olyan szekrény, melynek az egész eltolható fala tükörből volt. És reggelente ültem az ágy szélén, és beszéltem a tükörbe, hogy elnök úr, értse meg, arról van szó, hogy neked a Meöiarra... és végigmondtám és elképzeltem mindig az ő szomorú képét, és azt hajtogattam magamban, hogy nekem ezt akkor is végig kell mondani. És közben már az elnök tanácsadói körébe, kizárólag VPN-es híreket vittünk.- Jelentéseket írtatok.- írtunk, de hát ez mind ebben a szellemben íródott, mit írhattunk volna mi Meéiarról, ha nem negatívat. Az egyetlen dolog az volt, hogy én aztán valamikor november végére össze tudtam szedni a bátorságomat, s az egyik reggel végigmondtám neki, hogy elnök úr és kollégák, értsétek meg, arról van szó, hogy Szlovákiában van egy ember, akinek a népszerűsége töretlenül emelkedik. Tudomásul kell venni, hogy megfogja nyerni a jövő évi választásokat, és az elnök úrnak ezért kutya kötelessége lenne vele találkozni. (...) És erre Žantovský jött, és közölte, hogy ha így gondolod, akkor te még mit keresel itt közöttünk. Ezért úgy gondoltam, hogy írni kell egy lemondólevelet, amit meg is írtam, be is adtam Schwarzenbergnek, aki aztán szépen leállított, mondván, nem eszik olyan forrón a kását. És akkor elküldték decemberben egy amerikai körútra, az elnöknek volt néhány meghívása nagy hírű amerikai egyetemeken. Az ezeken az egyetemeken megrendezett konferenciákon, beszélgetéseken az elnök helyett én vettem részt, ami egyrészt nagyon nagy kitüntetés volt és nagyon nagy kihívás, mivel nagyon sok helyen rákészültek Havelra, az egyik helyen Havel darabjából színházi előadást tartottak, és nekem a díszhelyen kellett helyet foglalnom. Természetesen nem rám volt ez méretezve, hanem őt várták, és nyilván el tudod képzelni, hogy az újságírók utána körülvettek, és mindenki arról faggatott, hogy mi volt a véleményem a Havel-darab előadásáról, hogy adták elő Prágában és mi volt a mondanivalója. Nem volt ez egyszerű dolog, a lényeg az, hogy számomra ez azzal járt, hogy az egyik beszélgetésen Jugoszlávia is szóba került, és akkor mondtam néhány dolgot, ami később nagyon nagy üzleti sikerré terebélyesedett. Konkrétan arról volt szó, hogy Jugoszláviát próbáltam elemezni az amerikaiaknak, és az egyik fő szempontot arra helyeztem, hogy a jugoszláv föderális sajtó szétesett, a jugoszláv televízió a konfliktus első pillanatában megszűnt sugározni, helyette szerb, horvát, szlovén televízió indult, és ezek aztán elkezdték az uszítást egymás ellen. Arról beszéltem, hogy nekünk Közép-Európa visegrádi államainak tulajdonképpen létre kellene hozni egy ellentétesen működő, ellentétes filozófiát valló televíziót, melynek a lényege az lenne, hogy többnyelvű televízió, közép-európai többnyelvű televízió, a 21. század többnyelvű televíziója
