Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Hunčik Péter

HUNČÍK PÉTER 278 és elkezdett a saját minisztériumán dolgozni, aztán elutazott Prágába. Fönt vol­tam Pozsonyban, és valamelyik gyűlésen - melyen Grendel ott volt, az biztos, Szigeti ott volt, jómagam ott voltam, szlovák oldalról ott volt Gindl és Boris Pastera - felmerült, hogy még mindig nincs újságunk, mert az egyik szlovák lap valami csúnyát írt rólunk a tüntetéssel kapcsolatban. Akkor jött az ötlet, hogy új­ságot kellene kiadni, és négytagú küldöttség ment a minisztériumba, mert új­ságalapításhoz engedélyt kellett kérni. És 1989/2-es számmal megkaptuk az engedélyt a Nap című lap megindítására. 89/1-es volt a Verejnosť, abban az év­ben nem is adtak ki mást, 89/2-es pedig a Nap volt. Nagyon gyorsan ment az intézkedés, én biztosan nem ajánlkoztam, mert újságot belülről még nem lát­tam, soha nem dolgoztam lapnál, eszembe nem jutott volna, én nagyon jól érez­tem magam abban a pozícióban, amelyben voltam, hogy futkostam, intézked­tem, embereket hívtunk vissza, és neveztünk ki helyükre újakat, és akkor ismer­kedtem meg Jano Budajjal és Fedor Gállal, Bútorával, és egyszerű kis falusi or­vosként döntöttünk olyan dolgokról, hogy a kormány kit fog leváltani, kit fog ki­nevezni miniszternek, tehát én nem akartam egy újság főszerkesztője lenni. Va­laki ott ebből a csoportból azt mondta, hogy Gindl lesz a szlovák lap főszerkesz­tője, én meg a magyaré. És arról is beszéltünk, hogy mikorra jelenik meg az el­ső szám. Én mint abszolút dilettáns, azt mondtam, hogy december 15-én az ut­cán lesz az első szám. Gindl a haját tépte, mert ő csak január 1-jén akart meg­jelenni először, én mint teljesen aktív mozgalmi ember azt mondtam, hát mi ak­kor is december 15-én. Gindl azt mondta: normális vagy, hogy lehet december 15-én kiadni egy újságot, ha csak most, december elsején kaptuk meg az enge­délyt? Merthogy ő már dolgozott újságban, én meg nem. Abban az időben bejárt segíteni az FMK-ba Tóth Ildikó és néhány további szép fiatal lány az egyetemről. Ezen fiatalok egyike volt Hizsnyai felesége, emlékszem, akkor villámgyorsan le­ültünk Ildikóval valamiféle koncepciót készíteni. Emberek kellenek. Honnét em­berek? Az újságíró-társadalmat ismertem, és biztos voltam abban, hogy az lesz a fő gond, hogyan fogjuk kiszűrni azt a sok jelentkezőt, aki tódulni fog hozzánk. És úgy gondoltuk, hogy elmegyünk, és végiglátogatjuk a sok szerkesztőséget. Először a Hétbe, Ozsvald Árpád, Keszeli Feri és a többiek birodalmába mentünk. Úgy küldtek el a p.-be, hogy nem igaz. Keszeli a jellegzetes humorával, a többi­ek pedig olyan óvatosan, de nagyon egyértelműen tudtomra adták, hogy hülye vagy, nem vagy normális, nem értesz hozzá. Mit akarsz, hol a jogosítványod eh­hez stb., még a minimális hajlandóságot sem mutatták. Elkeseredetten kisétál­tunk onnét Ildikóval, és átsétáltunk az Új Szóba. De a bejáratnál egészen meg­döbbentem, mert ott Papucsek Gergely állt talpig milicista egyenruhában, gép­pisztollyal. Amit én nem értettem meg, és jópofáskodva megveregettem a vál­lát, hogy szevasz, Gergő, beengedsz? Azt mondta, hogy igen, de nem biztos, hogy ki is fogsz jönni. Nem jól éreztem magam, hát december 1-je van, azt hit­tük, hogy minden egyértelműen már megfordult. Végül is fölengedtek, de előző­leg aprólékosan kifaggattak a portán, hogy hova mennek, kihez mennek, minek megy, bejelentkeztek, nem jelentkeztek be. Aztán végre kaptunk engedélyt. Föl­mentünk a 22. vagy 25. emeletre, már nem emlékszem, de jó magasra kellett felmenni az Új Szó ba, a lényeg az volt, döbbenetes, hogy mire mi a négy-öt per­ces egyezkedés után felmentünk Ildikóval, a szerkesztőségben már nem volt senki. Illetve ketten mégis ott maradtak, az egyik a főszerkesztő, aki úgy állt, a főszerkesztői irodájában, mint a kapitány a hajón, s várta a támadást. A másik

Next

/
Thumbnails
Contents