Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
HUNČÍK PÉTER 262 ban nem volt elmélyedni Ady, József Attila vagy Somlyó Zoltán költészetében. Radnótit imádtam, de nekem Radnóti a háborús verseit jelentette. Irodalmi színpadot csináltam Vas Ottóval már egyetemistaként, az egyetemi vizsgákra felkészülés is úgy zajlott, hogy amikor otthon tanultam, ki volt nyitva például egy Déry Tibor-könyv és fölötte a patológia, a kórbonctan. És amikor apám benyitott a szobába éjjel, hogy tanul-e a fiacskája, villámgyorsan a kórbonctani ráhúztam a Felelet nincsre, és akkor hangosan mondtam a kórbonctan anyagát. Mikor kiment, olvastam tovább a történeteket, Füst Milánnak A feleségem történetét és másokat. Tehát ez volt a fő csoport. Ezzel a csoporttal nagyon sokat jártunk Prágába is az Ady Endre Diákklubba. És még ott volt a József Attila Ifjúsági Klub. De akkor már, s ez döbbenetes dolog, 68-ról semmit nem hallottam, az a társaság teljesen visszahúzódott, mármint akik 68-at csinálták. 68-ról én hallottam, mert MISZ-küldöttként ott voltam 68-ban, akkor 17 éves voltam, és akkor volt SZM az iskolánkban, s mi a SZM-t 67-ben, 68-elején MISZ-re alakítottuk át. És én voltam az országos konferencia megbízottja, ott találkoztam először a MISZ-es fiúkkal 68-ban. Döbbenetes, hogy 70-72-ben már a szele se volt ennek, hangja se volt ennek a csoportnak.- Te nem léptél be a pártba?- Nem. Nem is lehetett, ez tabu volt otthon, ez föl se merülhetett volna. 1968. augusztus 22-23-a környékén, 17 évesen felmerült, hogy belépek a pártba, mivel akkor teljesen elhittem, hogy most mindenkinek ki kell állnia a vysoóanyi kongresszus mellett, és mindenkinek segíteni kell őket, a rádió magyar adásában is ezt hallottuk, és segítettük a küldötteket eljutni Vysoóanyba, kevergettük az útjelző táblákat E. Fehér Pál nagy bosszúságára, aki az Ipolyságot elfoglaló csapatban volt, és ott irányított politikai tisztként, kevergettük, és nem tudtak előrehaladni, és akkor volt egy olyan 68. augusztus 23-a, ha valaki azt mondaná, hogy írjam alá a belépést a pártba, akkor biztos beléptem volna. Utána nem lehetett, mert nem erről szólt a családi életünk. Ez az, amit a Határesetben próbálok leírni, hogy szinte magolni kellett, amikor mentem az iskolába, ismételgetni, hogy Szovjetunió, Szovjetunió, amikor jöttem iskolából: Oroszország, Oroszország. Feri bácsitól olyan pofont kaptam, ha Szovjetunióztam otthon, Tormától meg akkor, ha Oroszországoztam. Anyám belénk sulykolta, hogy nem szólunk semmit, befogjuk a szánkat, apámnak a példája ott volt, aki 48 után nem kapott állást Ipolyságon, 63-ban, amikor apám Besztercebányáról visszajött, ahol dolgozott akkoriban, én bácsinak szólítottam. Anyámtól azt kérdezte, melyik a Pali és melyik a Péter, aztán barack a buksi fejre, s tőlem megkérdezte, hogy jól megy-e a matematika, és ment meccsre. Tehát ebből anyám azt szűrte le, hogy jó, a pártba nem lépünk be, de nem is sokat ugrálunk. Ez a tudat olyannyira erős volt, hogy apámnak egyik fő motivációja az orvosi mellett az volt, hogy ez az egyetlen szakma, ahol az elvtársak nem fognak odaállni a műtőasztal mellé, és parancsolgatni, és emellett az orvos minden rendszerben doktor úr lesz. Ez volt az egyetlen motivációja, azért kell orvosnak menni, mert a többibe, az újságírásba meg mindenbe belepofáznak, ez az egyetlen, amibe nem, és nem fognak helyetted operálni.- Elvégezted az egyetemet, hova kerültél, ott maradtál Pozsonyban?
