Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Barak László

BARAK LÁSZLÓ

16 Péter és én mentem el Filep Tamás lakására Budapestre, ahol a magyarországi sajtónak, az ellenzéki sajtó képviselőinek nyilatkoztunk az itteni változásokról. Ekkor kezdődött a konkrét kapcsolatom a magyarországi ellenzékkel. Azt hiszem, ennyi, ami a rendszerváltás előtti, tehát a november 17-e előtti időszakot érinti. Vannak emberek, ismert közéleti személyiségek, akik mindenféle mítoszokat találnak ki azzal kapcsolatban, hogy miként üldözték őket. Engem nem üldöztek. Végül is azt elmondhatom, hogy 1989 tavaszán két inzultus is ért a rendőri szervek részéről. Az első inzultus az volt, amikor hosszas készülődés után először mehettem át a szabad világba. Egy utazási iroda által szervezett út kapcsán nejemmel együtt, aki akkor öt hónapos terhes volt, átmentünk Bécsbe egy hajókirándulás „keretében”. Akkor rendkívül furcsa, nagyon gyanús volt, hogy nekem engedélyezték a kiutazást. Megmondom, hogy miért. Mint már mondottam, 78-tól vagy 79-tól párttag voltam. És azt is említettem, hogy azért lettem a párt tagja, mert volt egy olyan naiv elképzelésem, hogy talán majd belülről valamiféle változást tudunk előidézni. Aztán hét éven keresztül készülődtem arra, hogy kilépek a pártból. Mígnem 1989 tavaszán már teljesen megérett bennem az, hogy kilépek, s ezt hangoztattam is. Akkor jelentkeztünk erre a kirándulásra, erre a bécsi kirándulásra. Mielőtt beültünk volna a hajóba, idehaza nem volt különösebben komoly ellenőrzés, de észrevettem, hogy engem nem olyan módon ellenőriztek, mint a többieket, hanem kivettek a sorból, kérdezgettek, többet foglalkoztak velem, mint amennyit kellett volna, ami rendkívül sértő volt, és rendkívül arrogánsán viselkedtem velük. Arrogáns viselkedésem ellenére a határőrök átengedtek Bécsbe. Amikor visszafelé jöttünk, akkor pedig levetkőztettek, és a segglyukamba is benéztek, hogy nem vettem-e valamit, és akkor mondtam a zsaruknak: „Ti ostobák, hát úgysem tudjátok azt elvenni tőlem, amit én onnan behozok, mert az a fejemben van.” Ez az inzultus és konfliktus adta a végső lökést ahhoz, hogy a pártból azonnal kilépjek. Mondanom sem kell, rendkívüli felbolydulást idéztem elő pártberkekben, mert az igazgatómtól kezdve a pártinstruktorokon és különböző párttitkárokon kívül nagyon sok ember meghallgatott, kihallgatott, és mindenféle úton-módon meg akartak győzni, hogy ne tegyem meg, de akkor én már végérvényesen elhatároztam, hogy nem táncolok vissza, tehát nincs tovább, mert nem bírtam volna önmagámmal azonosulni, ha a pártban maradok. A sok huzavona után valamikor nyáron megkaptam a hivatalos értesítést arról, hogy nem vagyok a kommunista párt tagja. Tehát 1989-ben léptem ki a pártból, nem november 17-e után, hanem november 17-e előtt négy vagy öt hónappal, s ezt én rendkívül fontos dolognak tartottam. Volt még a Néhány mondat aláírása. Miután, mint említettem, aláírtam, és BödőkZsigmond barátommal együtt több emberrel is aláírattuk, beidéztek a rendőrségre, egy Kalúz nevű dunaszerdahelyi rendőrparancsnok hallgatott ki, majd átadtak az Štb, vagyis a titkosrendőrség embereinek, egy Kiss nevű akárkinek, nem tudom a keresztnevét, aki kihallgatott, majd kaptam egy papirost, hogy szóbeli megrovásban részesítenek, és ha még egyszer ilyen dolgot csinálok, akkor bezárnak.- Térjünk át az 1989. novemberi eseményeire! Hogy kezdődött nálatok?- 89 novembere úgy kezdődött nálunk, hogy valamikor a nyár folyamán, amikor én már nem voltam párttag, akkor Pestre utaztunk Hunčík Péterrel, Tóth Károllyal s talán Szigeti Lászlóval, és szóba került, hogy lesz novemberben egy ősz-