Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Dolnik Erzsébet
DOLNÍK ERZSEBET 160 teg probléma merült fel az első választások után, s akkor már az országos politikai helyzet kritikussá vált, hogy nem lehet együttműködés nélkül bármit is kezdeni. Akkor döntöttük el, hogy megszervezzük ezeket a lévai értelmiségi találkozókat. Persze azok a bizalmas beszélgetések, melyeket 89 előtt folytattunk, már nem voltak időszerűek.- Akkor most 1989. november 17-vel folytatjuk. Az ezt megelőző napokat hol élted át?-Amint már említettem, számomra 89 tavasza nagyon zűrös időszak volt, sok zaklatásnak voltam kitéve, és ez ősszel folytatódott. Sajnos nem mondható, hogy jött a szünet, és minden befejeződött. Nekem akkor már osztályom nem volt, magyar diákok sem voltak és hát tanítottunk, meg hát mindenki csinálta a maga dolgát. Én is tartottam a kapcsolatot jobbra-balra sok mindenkivel, és folytatódott a folyamatos zaklatás is. Hozzá kell még tenni, hogy - s ezt nem lehet egész konkrét dátumhoz kötni - de mind a két gyerekem tulajdonképpen valamilyen fokon áldozata lett a tevékenységemnek. Itt most részemről talán felróható eseményt kell elmondanom, ha őszinte vagyok mindenkihez és hozzád is. Amikor már kezdett nagyon rázóssá válni körülöttem a politikai helyzet, s tudtam, hogy ennek kemény következményei lehetnek, még akkor ugyan nem dobtak ki az állásomból, de már várható volt. Leültettem a fiamat és a lányomat, elmondtam nekik, hogy sok mindenről ők nem tudnak, egyszerűen az ő érdekükben sok mindent nem mondtam el. Egyszerűen megpróbáltam őket távol tartani az eseményektől. Tudniillik Bea akkor a gimnáziumot fejezte be, a fiam már főiskolás volt. Megmondtam nekik, én ezt és ezt csinálom, akkor már elmondtam a konkrét kapcsolatokat is. Nem kellett részleteket mesélgetni, sőt a fiamnak már volt is némi tapasztalata ezen a téren. Lehet, hogy hallottál arról a nyitrai titkosrendőrről - szürke barátnak nevezték egymás között - aki a magyar főiskolásokat zaklatta, vele is szerette volna felvenni a kapcsolatot. Még a katonaságnál is hivatkozott rá egy provokátor, aki arra akarta rábeszélni a fiamat, hogy figyelje a katonákat, persze ő ezt elutasította. Valószínűleg ezért tartották nyilván, mint magyar nacionalistát. Figyelmeztettem őket: az lehet a vége, hogy téged, Tibor esetleg ki fognak rúgni a főiskoláról miattam, vagy megpróbálnak zsarolni, bármi előfordulhat. Bea, téged nem fognak fölvenni a főiskolára. Most tőletek akarom hallani, mondjátok meg, mi a véleményetek. Ha azt mondjátok, hogy álljak le, akkor nem csinálom tovább, mert ti mind a ketten azt akarjátok. Ha azt mondjátok, hogy vállaljátok, mert hogy engem kirúgnak az állásomból az egy dolog, de Ti is a világon vagytok, a Ti jövőtök is kockán forog, akkor csinálom tovább. És mind a kettő azt mondta mindenféle különösebb gondolkodás nélkül - egy-két kérdés után -, hogy csináljam. A fiam ugyan megúszta a kirúgást, de amint mondtam, ez is közrejátszhatott a zaklatásában. Az is előfordult, hogy én vettem át egy neki címzett idézést a rendőrségre, s amikor a parancsnokságon megkérdeztem, milyen okból kell bemennie, figyelmeztettek, hogy nem kívánatos külföldi személyekkel tart kapcsolatot. De a Beát két évig nem vették fel az egyetemre. Léván leállította őt az egyik titkosrendőr, és megmondta neki kerek-perec úgy, ahogy most mondom: „mondja meg az édesanyjának, hogy ameddig azt csinálja amit, addig nem fog fölkerülni a főiskolára”... Én akkor még tanítottam, és akkor mondta az igazgatóm, hogy fogok kapni egy felszó-
