Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Csáky Pál
CSÁKY PÁL 114 kettő között az volt a véleményem, hogy nincs más út, mint a VPN-nel való valamilyen együttműködés. Én szerettem volna, ha a VPN tovább megy, de a VPN megszűnt. Előre lehetett látni, hogy az ODÚ nagyon furcsán fogja végezni, végül nem is vállalták fel a koalíciót az FMK-val. Nem tartottam helyesnek, hogy az FMK-MPP csak úgy „ott maradjon”, és egymással szemben álljunk. Még akkor sem, ha a kilencvenkettes választási kampányban már voltak komoly durvaságok. A zselízi Csemadok-találkozón csúcsosodott ki az egész. Azt mondták a szervezők: mivel választási kampány van, mindegyik pártnak adnak két-három percet. Az Együttélésből azt mondták, hogy beszéljek én. A másik oldalon pedig Misi beszélt. Felmentünk, és akkor Misi megkérdezte, hogy ki kezdjen. Mondtam neki, ő, hiszen ő a kormánypárti. Ő nem ellenkezett, és ugye másodiknak mindig könnyebb beszélni. Tehát én is egy kicsit rájátszottam, én sem voltam mindig teljesen tiszta. Azzal, amit mondtam, kicsit befűtöttem neki, mint kormánypártinak. Ilyen rövid idő alatt persze túl sokat nem lehetett elmondani. Az egészből az jött ki, hogy a mi oldalunkra billent a mérleg nyelve. Ebből aztán némi harag lett közöttünk - nem az én részemről.- Miben látod a fő okát annak, hogy kilencvenkettőben nem jött létre a hármas koalíció? Volt-e az MKDM-en belül ennek valós támogatottsága vagy csak egy kisebbség akarata volt ez?- Az MKDM-nek még kilencvenkettőben sem volt egyértelmű vonalvezetése. Püspöki Nagy Péter kilencvenben a választások után küldött egy meghívót, hogy találkozzunk a Csemadok székházában a folyosón, és beszéljük meg, hogy hol fogunk majd összeülni. Egy parlamenti párt a kulturális szövetség folyosójára hívta meg tárgyalni megválasztott parlamenti képviselőit. Tehát akkor ennyire improvizált volt minden. Kilencven-kilencvenegyben úgy történt minden, ahogy Péter mondta. Kálmán bácsi már idős volt. Leváltása után jött Béla, aki fiatal volt még, és Prágában volt képviselő. Itthon nem nagyon voltak emberek. Én nagyon sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy komoly döntéseket kellett meghozni. A legkeményebb helyzet talán kilencvenegy áprilisában volt, amikor le kellett váltani Mečiart. Ezek voltak azok a momentumok, amelyek mint egy örvény, bevittek a politikába. Egyszerűen nem volt más választásom. Elmentem a parlament elnökségének ülésére. Ott volt a televízió, a nemzetközi sajtó. Azt kérdeztem magamtól: most akkor mi legyen? Kiéleződtek a dolgok. Végül is a mi támogatásunk nélkül nem lehetett volna véghezvinni a leváltást. Ilyen improvizációk sora volt az egész, így formálódott az egész társaság. Kilencvenkettőben nem volt az MKDM-nek vonalvezetése, egyértelműen az Együttélés diktált. Én emlékszem két-három olyan kampánygyűlésre, ahol a Dobos Lacival voltam. Laci elég jó kapcsolatot alakított ki velem. Már a nyolcvanas évek közepén volt egy lévai beszélgetésünk, amikor mint írót hívtuk meg. A vacsora után, éjfél előtt indult el a vonatra. Mondta a többieknek, „ti csak menjetek, mi még sétálunk még egyet”. így beszélgettünk Léván nagyon hosszan a betiltott Dobossal. Ez így megmaradt bennem, és ettől kezdve Lacival közeli kapcsolatba kerültem. Sokaknak talán több dolog nem tetszik, de Laciban sok tisztelni való is van. Neki mondtam többször ebben a kampányban, hogy nem volt szerencsés dolog nem megkötni a hármas koalíciót. Tudom, ő volt az, aki végül is a tárgyalásokon azt mondta Miklós nyomására: „Ám ne legyen.” Nagyon tartott tőle, hogy nem lesz
