Petőcz Kálmán (szerk.): Magyarországi szlovákok. Nemzetközi konferencia, Somorja, 2007. szeptember 27. - Disputationes Samarienses 11. (Somorja, 2008)
Előszó
8 Petőcz Kálmán téséhez való jog. Az emberi jogok - beleértve a nemzeti (nemzetiségi) jogokat is - letéteményese az állam, ezért mind a Szlovák Köztársaság, mind a Magyar Köztársaság kötelessége, hogy a kisebbséghez tartozó személyekkel egyenjogú és egyenrangú állampolgárokként bánjon, és hogy olyan jogi keretet, illetve intézményi és társadalmi hátteret teremtsen, hogy a nemzeti (nemzetiségi) jogok akadálymentesen kiteljesedhessenek. A nemzetiségi identitás kiteljesedéséhez azonban másfajta ingerek is szükségesek, amelyek a kultúra és műveltség magasabb szféráiból táplálkoznak, ezek azonban sokkal nagyobb mértékben koncentrálódnak és intézményesülnek abban az országban, ahol az adott közösség többséget alkot. Ezért a Szlovák, illetve a Magyar Köztársaságnak nemcsak joga, hanem erkölcsi kötelessége is a határon túli kisebbségek kulturális felemelkedését támogatni, éspedig olyan mértékben, amely objektív okok miatt nem lehetséges az adott állam keretein belül. Az effajta kölcsönös támogatásnak természetesen meg kell felelnie bizonyos feltételeknek - ezeket a feltételeket a kommunizmus bukása után kidolgozott és elfogadott nemzetközi dokumentumok és szerződések, illetve a szlovák-magyar alapszerződés rendelkezései szabályozzák. Az 1995-ben megkötött alapszerződés alapján, 1999-ben életre hívott kormányközti kisebbségi vegyes bizottság ülései, illetve a két miniszterelnök rendszeres találkozói lennének azok a fórumok, ahol a fent említett kölcsönös együttműködéssel és nemzetiségi támogatással kapcsolatos gyakorlati kérdéseket hatékonyan és rugalmasan kezelik. Több elért (rész)siker ellenére nem állítható, hogy az említett mechanizmusok valóban hatékonyan működnek. Gondot jelent a kisebbségi vegyes bizottság nem elégséges reprezentativitása és meglehetősen csekély társadalmi (politikai) súlya. A valódi szlovák-magyar megbékélést akadályozó tényezők közé sorolhatjuk azonban a kisebbségi kérdés állandó politizálását is, alávetését szűk pártérdekeknek, mégpedig a határ mindkét oldalán, a helyzet bonyolításához hozzájárul azonban a nagyfokú ignorancia és tájékozatlanság a kisebbségekkel kapcsolatos tényekről és folyamatokról, mind a politikai döntéshozók, mind az értelmiségi elit és a civil társadalom körében. A szlovákiai magyarok és a magyarországi szlovákok a történelem folyamán sok viszontagságon és megpróbáltatáson mentek keresztül. Az utóbbi százötven évben azonban voltak Európában keményebben sújtott közösségek is. A saját traumák abszolutizációja és a sérelmi politizálás sehova nem vezet, jövőbemutató és pozitív életszemlélet szükségeltetik. Egy dolgot azonban mindnyájunknak tudatosítanunk kell: a kollektív bűnösség elve elvetendő, és a szenvedés és a fájdalom is mindig személyes és egyénhez kötődő. Az ember egyéni sorsa szemszögéből sovány vigasz, hogy rajta kívül még ezer, nyolcvanezer, vagy akár négyszázezer más ember is szenvedett. De a tétel fordítva is érvényes: hogyha a nemzeti identitáshoz való jog emberi jog, amely minden egyént megillet, akkor felettébb cinikus - főleg, ha tudatosítjuk, hányszor változott a huszadik században Közép-Európa politikai térképe - a kisebbségeket a határon túlra küldözgetni, ha több jogot követelnek. Ugyanígy álszent dolog azonban megteremteni a kulturális autonómia formális feltételeit, de elhanyagolni a hatékony működéséhez szükséges feltételek kialakítását. Ebben az esetben is érvényes, hogy nem az egyes állampolgárok vannak az államért, hanem az állam van itt azért, hogy szolgálja az egyes polgárok közösségeinek érdekeit, akik az államot alkotják. A szlovákok és a magyarok közti megbékélés és egyetértés nem képzelhető el mindkét fél mély önvizsgálata nélkül, nem lehetséges, hogyha önző és képmutató módon arra várunk, mikor teszi meg az első lépést a másik fél.
