Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)

Benyovszky Krisztián: Életes irodalom - tudomány?

Életes irodalom - tudomány? 89 lyozza, hogy a művészetnek terapeutikus funkciója van, mivel olyan felismerésekkel ajándékozhatja meg a szemlélőt, amelyek aztán élhetőbbé, a lehetőségekhez mérten elviselhetőbbé tehetik számára az életet, oldhatják a negatív tapasztalatokból (konflik­tus, veszteség, hiány, szenvedés, stressz) származó feszültségeket. Az ember alapve­tő életstratégiája ugyanis az, vallja Plesník (s ezzel Miko „művészetantropológiai" né­zeteit teszi magáévá), hogy a környezetével harmóniában éljen, hogy törekedjék a ki­egyenlítődésre. Egy ilyen pragmatista esztétika tételezése, sőt alkalmazása a tudományosság kri­tériumainak, az irodalmi interpretáció céljának és értelmének az újragondolását is ma­gával vonja, de ezekre a messzevivő összefüggésekre itt most tényleg csak utalhatok. Annyi mindenestre bizonyosnak látszik - s ez az eddigiekből is kiderülhetett -, hogy Plesník messzemenően egyetértene Mészáros Andrásnak azzal a gondolatával, amely a 3. idézetben szerepel: „az irodalomtudomány visszavétele és visszahozatala a min­dennapi használat szintjére", ami az irodalmon keresztül megvalósuló önismeretszer­zést hivatott megkönnyíteni. 4. „A köznapi ember számára az irodalomnak eszköz jellege van: pihenést, okulást, élve­zetet szolgál. " Érzek némi ellentmondást e mondat és az irodalmi kazuisztika tételei között. A szö­vegben ábrázolt életlehetőségek megértésén keresztül megvalósuló önértés program­ja olyan olvasásra tesz javaslatot, amely az élet, az egyéni emberi lét iránti felelősség­re apellál. Az irodalommal való foglalkozást az önegzegézis (Ricoeur) formájaként téte­lezi. Felvetődik azonban a kérdés, hogy vajon minden irodalmi művel kialakítható-e egy ilyen bensőséges faggatáson alapuló viszony? Amikor ezt a kételyt sugalló kérdést fel­teszem, elsősorban a populáris kultúra alkotásaira gondolok. Túlzás volna azt állítani, hogy egy krimi, egy sci-fi vagy egy horror eredendően azért íródik, hogy ilyen irányú igé­nyeket kielégítsen. Más, az intellektuális és emocionális szférára egyaránt ható funk­ciók dominálnak itt, s megkockáztatható még az a gondolat is, hogy e műfajok „hatá­sosságának” egyik előfeltételét épp a tapasztalati világunktól való távolságuk jelenti. Az irodalmi kazuisztika hozzáállása túlságosan „komolynak" tűnik a tömegkultúrát él­tető olvasási motivációk és alkalmazott értelmezői stratégiák viszonylatában, nélkülö­zi azt a fajta „lazaságot” és hedonisztikus hozzáállást, amely a személyes életvilág ki­kapcsolásában, szorongató feszültségeinek feloldásában és ideiglenes feledtetésé­­ben érdekelt. S hadd mondjak rögtön ellent saját magamnak. A HVG gazdasági hetilap Ki a legnépszerűbb detektív? címmel október 18-án nyil­vános szavazást hirdetett, amelynek keretében közrebocsátotta a krimiirodalom híres detektívjeinek azt a listáját (a hozzájuk kapcsolódó szakértői ajánlásokkal együtt), amely az olvasók döntését hivatott megkönnyíteni. A szavazók ezenkívül hozzászólhat­nak a felsorolt nevekhez és jellemzésekhez, kiegészíthetik is a listát, s megoszthatják a többiekkel olvasói tapasztalataikat. Most egy ilyen hozzászólást fogok idézni. „Tralfamador” név alatt írja egy szenvedélyes krimiolvasó: „Perry Mason - az előző év­ezred 70-es éveiben faltam az ES Gardner könyveket, a sok ’esetét’ - nem ragozom tovább: életemet meghatározták (Delia Stret, stb...)” Vajon mit értsünk az alatt, hogy meghatározták az életét? Vegyük ezt komolyan, vagy inkább ironikus értelmű túlzásról

Next

/
Thumbnails
Contents