Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Benyovszky Krisztián: Életes irodalom - tudomány?
84 Benyovszky Krisztián Az első gondolatom ezzel a részlettel kapcsolatban az volt (mindenkinek a maga kutatási területe felé hajlik a keze), hogy a szerző elképzelései figyelemre méltó egyezést mutatnak František Miko esztétikai nézeteivel. A szlovák teoretikus ugyanis a művek élményszerűségét az ábrázolt élethelyzetek és életesemények szuggesztivitásával és hívóerejével hozza összefüggésbe. Előfeltevése az, hogy a művészet valamilyen módon mindig kapcsolódik az emberi lét kérdéseihez, ezért indokolt vele kapcsolatban az antropológiai jelleg hangsúlyozása. Az élményszerűség fogalmával Miko a nyelvnek és az irodalmi ábrázolásnak egyik meghatározó (hatás)funkciójára utal, arra, hogy képes az olvasóban antropológiai képzeteket felkelteni, képes megidézni, konnotálni bizonyos egzisztenciális szituációk, emberi létállapotok légkörét. A szerzőnek ebben a legkülönbözőbb nyelvi kifejezőeszközök, műnem- és műfajtipikus poétikai eljárások és motívumok állnak a rendelkezésére. Kiemelt jelentősége van azoknak a cselekvést és állapotot kifejező igéknek, melyek valamilyen módon érintik az emberi életszférát, ezeket Miko antropológiai jelentéstartalmú igéknek nevezi1. Az irodalmi (s kiemelten az epikai) művek által tematizált emberi léthelyzetek (Mészáros András is főleg ezzel a műnemmel foglalkozik) fő összetevői a szereplő, a környezet, a cselekmény, a beszéd és az állapot. Ezek viszonyrendszere alkotja a mű tematikai modelljét. Bővebben kifejtve: Az elbeszélői művek szereplők élethelyzetét mutatják be, mindig valamilyen környezetbe ágyazottan. Környezeten itt azt a szűkebb vagy tágabb emberi közeget (családi, baráti és társadalmi szférát, valamint a természetet) értjük, amelynek keretei között a szereplők életeseményei lezajlanak. A cselekmény(esség) általában a szereplő és az őt körülfogó környezet összeütközéséből következik, alapja tehát valamilyen konfliktushelyzet, ami ellentétet, feszültséget szül. A szereplő valamilyen kiutat próbál találni ebből a helyzetből, megpróbálja tehát oldani a feszültséget. Karakterét és viselkedését három dolog alapján ítélhetjük meg: tettei, beszéde és belső állapotai alapján, azaz aszerint, hogy mit tesz, mit mond és mit gondol vagy érez. Peter Zajac - Miko ezen elképzeléseire is reflektálva - jegyzi meg, hogy az életvilág irodalmi tematizációjának három összetevője van: a szituáció, a benne való mozgás és mindezek élményszerű megélése2. A szereplői szubjektivitás tehát egy olvasói szubjektivitással kell, hogy kiegészüljön. Az ismertetett modell természetesen csak egy egyszerű, általános váz, mely azonban, úgy hiszem, megfelelő fogalmi keretet nyújthat ahhoz az értelmezői munkához, amelyről Mészáros András is beszél: hogy az irodalmi szövegekben olyan lehetséges emberi élethelyzetek és magatartásformák művészi reflexióját lássuk, melyek személyes életvilágunk tapasztalataival való összevetésre apellálnak. Ez az utolsó mondat pedig már átvezet bennünket az „irodalmi kazuisztika” újabb problémaköréhez, amely nemcsak az irodalmi interpretáció általános elveit érinti, hanem fényt vet a kritikaírás bizonyos gyakorlati dilemmáira is. Az, hogy egy műben valamely emberi élethelyzet modelljét, érzékletesen, élményszerűen megjelenített „esetét” véljük felfedezni, az előbb ismertetett hermeneutikai aktivitás első lépésének tekinthető. A második az, hogy az olvasottakat saját helyzetünkre, személyes élettapasztalatainkra vonatkoztatjuk, a harmadik pedig, hogy levonjuk az összevetésből következő konzekvenciákat, leszűrjük a „tanulságot”. Jelöljük e három, szorosan egymásra épülő szakaszt a felismerés, összevetés és alkalmazás fogalmaival. Az előbbiekben a felismerésről volt szó, lássuk immáron a két másik fázist. Az összevetéssel kapcsolatban olyan kérdések merülnek fel, amelyekkel kiemelten a hermeneutika foglalkozik. Hogyan vagyunk képesek megérteni a szöveget mint Másikat, hogyan tudjuk legyőzni a fiktív világ szereplőinek eredendő idegenségét és áthi-
