Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Vajda Barnabás: Irodalomszemléletek, tankönyvlogikák, oktatási koncepciók
72 Vajda Barnabás könyvsorozat 5., 6. és 8. részében egyáltalán nincs Előszó, csak a 7. rész tankönyvében és a 7. rész szöveggyűjteményében. Az előbbiben4 „A szerzők” a kortárs művekről való nyilatkozás kockázatosságát, a tankönyv kalauzjellegét, a művészi pluralizmust, az angolszászcentrizmust (Ezra Pound, cummings, Faulkner, Mailer stb.) és a szomszédaink irodalma bemutatásának (Hrabal, Holan, Gombrowicz, Kundera, Szolzsenyicin, Nabokov, Ionesco) fontosságát emelik ki. A 7. rész szöveggyűjteményéhez5 előszót író Dusík Anikó még Grendel Lajoséknál is szűkszavúbb: ő csupán az olvasás gyönyörét és a termékeny kérdések élvezetét kínálja. Kétségtelen, hogy mindkét előszó valamennyire meghatározza az érintett tankönyv irányát, de sem annak pontos irodalmi-elvi csapásvonalát, sem (főleg!) módszertani elveit nem tisztázza, vagyis koncepciónak nem tekinthető. Aki egy pillanatig is hinné, hogy tájainkon mód, idő vagy igény volna szélesebb vitára, akárcsak szakmai körökben is, annak nincs fogalma tájaink tankönyvkiadási szokásaival. Ennek következményeként középiskoláink magyarirodalom-tankönyvei az elmúlt másfél évtizedben gyakorlatilag úgy születtek meg, hogy nem kísérte őket szakmai vita (sem előzetes, sem utólagos), és - szimpóziumunk szempontjából kulcsfontosságúként - nem lehet tudni, miféle tudományos módszertani-didaktikai elvekre támaszkodva, miféle elvi koncepció előzte meg a tankönyvsorozatot, ha egyáltalán megelőzte valamilyen. Úgyhogy az V. Somorjai disputa ebben is egy új korszak hajnalát jelenti, amennyiben megteremtette a legelső alkalmat a vitára e témában. A témába vágó szakirodalom hiányának oka az is lehet, hogy a tankönyvek logikáját vagy egy-egy szerző vagy egy-egy csapat szokta meghatározni; bizonyos értelemben tehát féltve őrzött titok, márkavédjegy, amit vagy eldönt egy szerző, vagy nem, vagy tartja magát hozzá egy tankönyvszerző, vagy nem, alkalmaz vagy nem, de amúgy vitára miért bocsátaná? Nem igaz? Nos, ez az álláspont azért álszent, mert Szlovákiában egyelőre nem létezik szabad tankönyvpiac; nem létezik olyan, hogy a tankönyvről majd a „fogyasztó” dönt. Szlovákiában az elmúlt tizenöt évben csak állami megrendelés volt, ami effektive értelmetlenné tesz minden vitát, s noha esetleges kritikáról lehet szó (lásd pl. Csehy Zoltán évekkel ezelőtti sajtóbeli bírálatát), ez is tét és (főleg!) bármifajta következmény nélkül marad. Holott a tankönyvanalízis tudományos módszerei fokozatosan meggyökereznek a magyar pedagógiában is.6 Ennek a szimpóziumnak nem célja e tankönyvek mély analízisét vagy kritikáját adni, és különben is, szélesebb véleménycsere nélkül véleményem csak egy vélemény. Ám azt itt szeretném fölvetni, hogy tankönyvek tudományos analízise7, a tankönyvírók irányába mutató folyamatos feedback középtávon radikálisan emelné a könyvek minőségét, hatékonyságát, végső soron pedig irodalomtanításunk eredményességét. Én magam Szlovákiában efféle munkáról angol- és történelemkönyvek ügyében tudok. Nem volna itt vajon az ideje, hogy ne csak tankönyvírásra jusson pályázati vagy alapítványi támogatás, hanem részletes, mindenre kiterjedő tankönyvanalízisre is, aminek alapján azután megalapozott koncepciót lehetne felállítani? II. A tradíció szerepe, avagy oktatási és irodalmi-elméleti megközelítések összefüggései Érdemesnek látom, hogy a tankönyvlogikák és oktatási koncepciók problémáját a tradíció szemszögéből is megnézzük. Ezt a témát egyébként sem azért választottam,
