Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Polgár Anikó: Gondolatok a fordítói önreprezentáció és az álfordítás kapcsán
60 Polgár Anikó esetben Trencsényi-Waldapfel záróformuláját visszhangozza, csak éppen a gnómajelleget hagyja el: „óvjad a hű szeretőket’’. A „hű" jelző Trencsényi-Waldapfelnél is betoldás, érzelmes romantikát lehel a versbe. A Bión-vers szerelmi szála rejtett, bár Aphrogeneia említése az első sortól megalapozza ezt a kódot, a feloldás csak az utolsó sorban következik be: all' eraó (de szeretek). Rácznál ennek a feszültségnek nyoma sincs, a vers stilisztikailag indifferens szóválasztása, közhelyes költői megoldásai révén nem tud termékeny párbeszédbe kerülni a korábbi magyarításokkal. Leplezzük le az álfordftást? Az elemző által feltételezett és az antológia paratextusaiban is jelzett pretextusnak a fordítástól való ilyetén elszakadása, a kapcsolat esetlegességnek kimutatása persze nemcsak a fordítói önreprezentációra van hatással. Egy olyan elméleti problémáról van szó, mely a fordításelemzések mikéntjét alapjaiban befolyásolja. Ha a fordítás és eredeti vers között olyan viszonyt feltételezünk, mint a rózsa és a rózsáról írt vers között,23 akkor a fordítás fogalmát olyan esetekre is kitágítjuk, amelyekben nemegyszer szó sincs ez „eredetivel” való közvetlen kapcsolatról. Az elemző így nemcsak akkor vét hibát, ha az eredeti vers jegyeit próbálja meg számon kérni a fordításon, hanem akkor is, ha a feltételezett pretextusnak egy egyéni interpretációját látja bele az „álfordításba”. Természetesen nem arról van szó, hogy az elemző biográfiai tények után nyomozzon, hogy teljes biztonsággal tehessen ilyen kategorikus kijelentéseket, mint pl.: Rácz Olivér nem tudott görögül, következésképpen Bión görög versét sem olvashatta, fordítása tehát álfordítás, az antológia előszavának erre vonatkozó része pedig tudatos megtévesztés. Ám ha bármely tetszőleges szöveg elemezhető fordításként, akkor a fordítói és az elemző gyakorlat teljesen eltávolodik egymástól. Kétségtelenül van persze a fiktív elemzésnek, akárcsak a fiktív fordításnak egyfajta játékjellege. Ezzel magyarázható, hogy Kovács András Ferenc műfordítás-paródiaként értelmezett Calvus-verseit az elemző a költőéhez hasonló gesztussal helyezheti a műfordítás-történeti folyamatba24 ahelyett, hogy egy biográfjelIegű információból kiindulva (a fentihez hasonlóan) egy feltehetően igaz, ám esztétikai szempontból igazolhatatlan kijelentéssel dobja sutba, valahogy így kezdve a Calvus Ibükosz-fordítására vonatkozó eszmefuttatását: „Kovács András Ferenc nem tud görögül, tehát...”. A toleráns elemző a nyomozó leleplező szerepe helyett általában inkább a cinkostársét vállalja magára - ha nem sértő ilyen általánosítva használnunk ezt az álfordítás „erkölcstelenségét" sugalló metaforát a fordítás „erkölcsösségével" szemben. A játék akkor válik zavaróvá, ha az elemző valóban erkölcsi kötelességének érzi az „orgazdaság" leleplezését, s ha a fordításnak álcázott költemény az interpretáció leleménye által sem képes telítődni. Jegyzetek 1 Vö. ECO, Umbero: Interpretáció és történelem. Helikon, 2001/4, 491. 2 TÁRNÁI Andor és CSETRI Lajos (összeáll.): A magyar kritika évszázadai. Rendszerek. A kezdetektől a romantikáig. Budapest, Szépirodalmi, 1981, 307-308. 3 BABITS Mihály: Nappali álom - Tennyson -. Nyugat, 1924, 87-91. 4 Vö. ILLYÉS Gyula: Nyitott ajtó. Budapest, Európa, 1963, 8.
