Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Polgár Anikó: Gondolatok a fordítói önreprezentáció és az álfordítás kapcsán
Polgár Anikó GONDOLATOK A FORDÍTÓI ÖNREPREZENTÁCIÓ ES AZ ALFORDITAS KAPCSÁN A fordításteória egyik alapkérdése, hogy milyen mértékben vegyük figyelembe a mű szándékát (intentio operis), a szerző szándékát (intentio auctoris) és az olvasó érdekeit (intentio lectoris).1 Az intentio auctoris különösen előtérbe kerül a szerzői előszavakkal, vallomásokkal ellátott fordításantológiák esetében. A magyar irodalomtörténetben elsősorban a Nyugat korszakához köthető, a világirodalmat a hódítóként fellépő költő zsákmányaként felmutató költészeti antológiák fő jellegzetessége egyrészt az általában a címben is kiemelt és a fordítói elő- vagy utószón is végigvonuló metaforika, másrészt egy sok nyelvet, irodalomtörténeti korszakot és világirodalmi szerzőt magába foglaló tabló felmutatásának igénye. A Nyugat közös elméleti bázisából kiinduló és fordításszemléleti kódként is funkcionáló címek egyben a fordításfelfogások különbségeire is rámutatnak. A szövegekre vonatkozó Pávatollak-metafora (Babits Mihály, 1920) esetében a díszítő, egyben kiegészítő funkció emelődik ki és a fordított költeményeknek az eredeti Babits-versekhez viszonyított marginalitása. A Nyitott ajtó (Illyés Gyula, 1963) a kötetkompozíció metaforája, a fordítás kitárulkozó és befogadó jellegének kettős képe. Mindkét cím egy-egy közhely újrafeltöltése (idegen toliakkal ékeskedik, nyitott ajtókra talál): az idegen toliakkal ékeskedés a pretextus zsákmányként kezelésének egyik artikulációja, a célkultúra gazdagításával függ össze, s egyfajta szelektív fordítói gesztust is feltételez, ahogy azt már a klasszicista fordítók is megfogalmazták: „A harmadik hiba, melybe esnek sok fordítók, az, hogy az eredeti írót, vagy jó, vagy rossz, végtől végig lefordítják (...). Nem azért kell lefordítani az idegen írókat, hogy lássuk azoknak hibáikat, hanem hogy meggazdagítsuk a mi literatúránkat azzal, amit ők legfelségesebben találtak.” (Pétzeli József D’Alambert nyomán kidolgozott elmélete, 1789).2 A zsákmánymetafora a célszöveg és a fordító fölényét hangsúlyozza (Babits egyik fordításáról azt mondja, hogy olyan, mint egy bájos ékszer, melyet az ősmagyar zsákmányoló „kalandjainak hajnalán harácsolta kincses Nyugatról”3), a Nyitott ajtó, akárcsak az Örök barátaink (Szabó Lőrinc, 1958), a befogadás nyitottságát, egyben szubjektív voltát is kiemeli. Egy újabb fordításközhely, a kevésbé ismert területek felfedezése4 a Hét tenger énekében nyer költői artikulációt:....a fordítás olyan szabadkikötőt nyitott meg előttünk, ahonnan valóban magyar hajókkal járhatjuk a tengereket."5 A fordításantológia olvasója a Nyitott ajtón kilát, esetleg ki is lép a világba, így lesz a versfordítások olvasása tengerjárás, föld körüli utazás.6
