Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)

Beke Zsolt: "oszthatóság, nem a kettősség"

oszthatóság, nem a kettősség 33 Nyelv Végezetül néhány szó a Klára nyelv(ezet)éről. Tulajdonképpen ezt is az ambivalencia jellemzi, bár egész más értelemben, mint ahogyan a fentiek során előfordult. György Norbert regényének egyik legnagyobb erénye éppen az általa használt nyelv, ugyanak­kor benne bukkan fel a leglátványosabban a románt jellemző néhány hiányosság is. Az elbeszélő mindjárt az elején „a székbe szögezi" az olvasót lüktető, lendületes beszédmódjával, mintha az arcába mondaná a történetet. Az élőbeszédjelleget kiszó­lások („jusson csak eszünkbe” - 60.), elbizonytalanodások, majd azt követő felisme­rések teszik érzékelhetőbbé, az állítmány, ezzel is a ritmust fokozva, folytonosan át­csúszik a következő mondatba, és sokszor más mondatrészeket is a korábbi vagy ké­sőbbi mondatokból kell odaérteni. A kontrapunktban rejlő lehetőségek is erőteljesen érvényre jutnak, a szövegben felfedezhető tipikus játék például: különböző ellentétpá­rok egymáshoz nagyon közel más-más dolog jelzőjeként jelennek meg, s fgy „rímelnek” egymásra („Miért nem lettél »nagyobb« balett-táncosnő, kérdezte aztán. Mert volt egy kisebb balesetem..." - 51.). És a szöveget végigkísérő magyarázatok, pontosítások, az állandó (zárójeles), ironikussá fejlesztett kommentár (bár a kommentárban - persze - eleve benne van az irónia lehetősége) is jól alakítja a román világát. Mindeközben pedig valamiféle alternatív pozícióba próbálja magát szituálni a szöveg: gúnyos hang­vételű, távolságtartó észrevételek tarkítják a hivatalos, a „magas” irodalomról és an­nak kritikájáról (s így előzetesen erről a kritikáról is, ez sem vonhatja ki magát alóla ebben a világképben), valamint elméletéről, sőt a fordításról is - elég csak a költő és az Ikrek Klárához írt verseire gondolnunk, vagy ez utóbbi elemzésére. Mégis, az elmondott pozitívumok ellenére többször is érezhető, mintha ez az amúgy nagyon erős szöveg túlfutott volna a témán, vagyis már mondanivaló, indokolt tartalom nélkül is automatikusan tovább „mondódnál Ekkor már mintha a fentebb játék köz­ben bemutatott, hatásos értelemképző eszközként működő ismétlés, variálás is funkciótlanná válna, Klára becézése ily módon kissé túlírt. A Füleken (Fil’akovón) ját­szódó résznél is jól érződik ez, ahol a lehangoló környezet - még referenciális tartal­mait tekintve - sem indokolhatja az ilyen eljárást. Ezzel az elerőtlenedéssel egyenes arányban az irónia szerepe is csökken, nem tud „kifutni", az irónia keltette játék egy­re komolyabb, patetikusabb színezetet kap. Szerencsére azonban csak kis mértékben, és még nem fordul át teljesen az elbizonytalanodás miatti keserűségbe. A nyelvvel, annak retorikai funkciójával függ össze a szöveggel kapcsolatban meg­említhető másik negatívum is. Megítélésem szerint az olvasás során a finom és élve­zettel felfejthető utalásokon túl gyakran túlságosan „erős” (terjedelmes konnotá­­ciókkal rendelkező, nagyon is leterhelt) metaforákkal találkozhatunk, ezekről az elbe­szélő vagy az Ikrek többször is azt állítja, illetve arról próbál meggyőzni minket külön­böző eszközökkel, hogy nem is olyan „erősek", mint ahogyan az első pillanatban tűn­nek: „A tó most más volt, mesélte, kicsit szürkébb, színtelenebb mintha, kicsit úgy jel­­zőtlenül. A víztükör borzolódott persze, búgott a magasfeszültség, és a teniszlabdák is pattogtak tompán, de valami megváltozott. És ez nem afféle képileg olcsó, lelkiállapot­függő, pszichológiailag interaktív lenyomata volt az Ikrek aktuál hangulatának, mondta a telefonba, de tény." (127. - kiemelés tőlem: B. Zs.) Az ilyenfajta reflexió azonban sok esetben nem „gyengíti” ezeket a metaforákat, szimbólumokat - sem a fent olvas­ható, referencialitás felé mutató eszközök, sem az irónia, de más módszerek sem -, s így furcsán és anakronisztikusán hatnak. Példáként említhetem azt, ahogy és ami­

Next

/
Thumbnails
Contents