Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Dósa Annamária: Bennünk élő mesék
Bennünk élő mesék 19 grófnő volt csupasz, mint a csont, és a lányon volt bunda meg csizma.”11 Kicserélésük felfedi a gróf kívánságát. A gróf nemcsak piros arcocskákat akart, hanem tiszta és egyben tökéletes teremtményét a szerelemnek, akiben az ártatlanság mellett forró szenvedélyesség is lakozik, hiszen a piros a fehérrel együtt a nász allegóriája is. Természetesen a grófnénak nem az az álma, hogy egy fiatal lányt lásson férje mellett. Mindent elkövet, hogy megszabaduljon tőle. Ám férje szemében a kesztyű és a gyémánt elveszíti fontosságát. De egyvalamit nem tud tőle megtagadni. A rózsát. A nőiség és a tiszta szerelem jelképét. Amely aztán a hóleány megsemmisülését is okozza, bár nászuk már beteljesült. A lány eltűnik. A képzelet világa elolvad a valós világ napfényének hatására. Eltűnik, mivel nem is létezett. Talán akkor a feleség is a képzelet szülötte? - tehetnénk föl a kérdést. Nem, mert újra felöltve saját ruháit, fájdalmat érez, s a rózsa érintésére felkiált : „Csíp!”12 Ez a felkiáltás jelentheti a bizalom hiányát a feleség részéről, s ugyanakkor felfogható a megcsalatás virággal történő elodázásának is. E végső következtetés azonban csak egyike a lehetségeseknek, mivel a végszó után mindenki saját mesét teremthet, tovább fűzheti a történetet, képzelete tovább dolgozhat. Neil Gaiman, akit a tíz ma is élő legjobb posztmodern író között tartanak számon, más szemszögből láttatja ugyanezt a Grimm-mesét Hó, tükör, almák című novellájában. A kötet, ahol e meseátirata megjelent, a Tükör és füst (1999) címet viseli. Ez remekül jellemzi írói magatartását. Azt mondhatjuk, hogy egyfajta görbe tükröt tart a mese elé, mely valós képzetet kelt, de egyúttal füst is fedi, ami utal a mesék elbeszélhetetlenségére. Gaiman a képzelet erdejébe vezeti olvasóját, miközben támaszkodik annak előismereteire is. Hiszen minden olvasó saját tapasztalatait vetíti rá az egyes művekre, saját énjének tükrén keresztül látja a művet. Nem tud csak magára a szövegre tekinteni, az saját világának képeként elevenedik meg előtte, de a füst minduntalan ott lebeg. Gaiman olvasója könnyen felismeri a történetben a Hófehérke-motívumokat, annak ellenére, hogy a hősnő neve ebben a formában egyszer sem szerepel. Csupán a novella végén bukkan fel, s akkor is csak melléknévi alakban: „A hajára gondolok, ami fekete, mint az ében, az ajkára, ami vörös, akár a vér, és a bőrére, ami hófehér”13 Ezek a hasonlatok a Grimm-verzióban a mese elején szerepelnek. Minden megfordult. Egy meseszabályt tört meg, akárcsak Carter, méghozzá azt, hogy a mesében az olvasó mindig a hőssel azonosul. Carternél az apa oldaláról látjuk az eseményeket, Gaimannél pedig a mostoha nézőpontjából. De Gaiman egy újabb csavart is alkalmaz. A Hó, tükör, almák című „meséjében" végig a mostoha beszéli el, retrospektív elbeszélésmódban, mostohalányához fűződő viszonyának történetét, aki a halálba viszi történetét, mivel mostohalánya (mint a Jancsi és Juliskában) kemencében megégeti. „Kezd meleg lenni idebenn. Szörnyű dolgokat mondtak rólam az embereknek, egy kis igazsággal fűszerezték, hogy ízletesebb legyen, de hazugság volt a töltelék.”14 Tehát Gaiman a királyné gondolatait örökítette meg Hófehérkével kapcsolatban, s egyben bölcs és jóságos szerepben tüntette fel. Rávilágítva ezzel arra, hogy mégsem őt kellene gonosznak tartanunk. Lehet, hogy a Hófehérke-mese csak hazugság, s ez az eredeti változat. „Megkaphatják a testem, de a lelkem és a történetem csak az enyém, és meghal velem együtt.”15 - mondja a végső pillanatban. Ez a boszorkányégetésre emlékeztető epizód azonban záró momentuma az elbeszélésnek, s az olvasónak csupán ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy amit eddig olvasott, valójában a mostoha visszaemlékezése volt, amit talán eddig csak sejtett. Hiszen mi röviden a történet?
