Ivaničková, Edita - Simon Attila (szerk.): Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia - Disputationes Samarienses 9. (Somorja-Pozsony, 2006)
Szesztay Ádám: Az 1956-os magyar forradalom és a német kisebbség
Az 1956-os magyar forradalom és a német kisebbség 109 tot, amely a forradalomhoz kapcsolódott volna. Igaz, a szlovákság jelentős részére egyfajta asszimilációs igény bejelentése volt jellemző a forradalom alatt, amely főként abban nyilvánult meg, hogy az iskolákban összesereglett szülők önmagukat szülői értekezletté nyilvánítva beszüntették a kötelező szlovák nyelvoktatást.7 Erre a megmozdulás'! formára az ország legtöbb szlovák lakosságú régiójában lehet példát találni, kivételt képez azonban Békéscsaba és Szarvas, illetve környékük (tehát az a régió, ahol a szlovákság a legnagyobb számban lakik), ahol a forradalom alatt még emelkedett is a szlovákul tanuló diákok száma. A „délszlávok”, a románok és a szlovákok annyiban jelentősen különböztek a németektől, hogy 1945 után a szovjet katonai igazgatás és nyomában a magyar államhatalom kedvezően viszonyult hozzájuk, és ehhez képest az ötvenes években helyzetük látványosan romlott. 1948 után Jugoszlávia és a Szovjetunió szembenállása miatt a horvátokra, a szerbekre és a szlovénekre a hatalom kifejezetten biztonsági kockázatként tekintett: sokakat bebörtönöztek (például a már említett pópa fiát, az apjával ellentétben kommunista nézeteket valló, de Titóval rokonszenvező Lásztity Lubomírt), vagy kitelepítettek a határvidékről. E kisebbségek falvait állandó hatósági megfigyelés alatt tartották. A németek helyzete ezzel szemben a kommunista fordulat után valamelyest javult az 1945-ös jogfosztottsághoz képest. Mivel Ausztria keleti része 1955-ig szovjet megszállás alatt állt, a németek a szomszédság okán sem minősültek olyan problémásnak, mint a „délszlávok". Helyzetük az ötvenes évek közepén tovább javult, előbb a német nyelvet tanító, majd részben németül is tanító iskolák létrehozásával, a Freies Leben című hetilap megindításával, illetve a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének (MNDSZ) megalapításával. Ez utóbbi ugyanúgy mindössze egy budapesti központtal rendelkező irodát jelentett, mint a délszlávok szervezete, míg azonban a délszlávoknál ez nagy visszaesés volt az 1945 és 1948 közötti élénk szervezeti élethez képest, a németeknél előrelépést jelentett a korábbi állapotokkal összevetve.8 A német nemzetiségi intézményrendszer fejlődése 1956-ban is folytatódott. Ősszel Baján megindult a tanítás a német tannyelvű gimnáziumi osztályban. A Művelődési Minisztérium és az MNDSZ megkezdte a Freies Leben napilappá szervezésének előkészítését.9 Érdekesség, hogy valamivel korábban Lengyelországban is napilappá szervezték a sziléziai Arbeiterstimméí. A két esemény között bizonyára összefüggést kell keresni annak ellenére, hogy Magyarországon a napilap terve nem valósult meg. Ugyanakkor a németek számára döntő kérdésekben a forradalomig nem történt lényeges változás. Az államigazgatás például nem oldotta meg azt a problémát, hogy 1946 és 1948 között a Csehszlovákiából kitelepített magyarokat a negyvenes évek végén a Magyarországon maradt németekkel sokszor egy fedél alá költöztették, és így embertelen életkörülmények, illetve családi konfliktushelyzetek alakultak ki. A németek továbbra sem látogathatták meg kitelepített rokonaikat. Ekkoriban még az NDK-ba sem nagyon lehetett utazni Magyarországról, az NSZK-ba meg különösen nem, jóllehet a Magyarországról kitelepített németek nagyobb része ez utóbbiban élt. Ebből a szempontból a németek rosszabb helyzetben voltak a szlovákoknál, akik elől 1956 nyarán minden akadály elhárult, hogy meglátogassák - a Csehszlovákiából elűzött magyarok helyére önként kitelepült - rokonaikat, mivel augusztustól a forradalomig a két ország hatóságai lényegében teljes utazási szabadságot teremtettek Magyarország és Csehszlovákia között. 1956-ban a nemzeti kisebbségek (főként a magyarországi németek és „délszlávok”, illetve a határon túli magyarok) számára különös lehetőséget biztosított a tájéko-
