Csanda Gábor (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar irodalom oktatása. Konferencia az irodalomoktatásról, Nyitrán, 2006. szeptember 29-én - Disputationes Samarienses 8. (Somorja, 2006)
Keserű József: Miért nem lehet tanítani a (cseh)szlovákiai magyar irodalmat?
Keserű József Miért nem lehet tanítani a (cseh)szlovákiai magyar IRODALMAT? Nagy a kfsértés, hogy úgy válaszoljak erre a kérdésre, hogy azért nem lehet, mert NINCS, és ami nincs, azt nem lehet tanítani. De ez egyrészt nem lenne igaz - hiszen a filozófiát is oktatják (még egyetemen is), holott csupa olyan dologról szól, ami nincs -, másrészt pedig a kijelentés, amely tagadja a (cseh)szlovákiai magyar irodalom létezését, máris egy olyan területen találja magát, amelyet szeretnék elkerülni. Van (cseh)szlovákiai magyar irodalom, vagy nincs? Ezt így ebben a formában rossz és félrevezető kérdésnek tartom. Ennélfogva sajnálom az elfecsérelt energiát, amelyet ennek a kérdésnek a (nem ritkán érzelmileg erősen túlfűtött) megvitatására pazarlunk. Hogy a probléma korántsem ilyen egyszerű, azaz hogy nem pusztán egy igen-nem reláció kérdése, azt Németh Zoltán kiváló írása is bizonyítja (Szlovákiai magyar irodalom: létezik-e vagy sem? Uő: A bevégezhetetlen feladat, NAP Kiadó, Dunaszerdahely, 2005). Ez a rendkívül szellemes írás ugyanakkor azt is sugallja számomra, hogy ennél talán fontosabb kérdések is vannak. (Pl. hogy csupán a jelen konferencia későbbi előadásaira utaljak: Van-e szlovákiai magyar identitás, illetve tükröződik-e egy ilyesmi a szlovákiai magyarnak tartott művek olvasási tapasztalatában?) Jelen konferencia egyébként is mintha hallgatólagosan elfogadná a (cseh)szlovákiai magyar irodalom létezését, hiszen az ezzel kapcsolatos oktatási tapasztalatokra kérdez rá. Alap- és középiskolai szinten a (cseh)szlovákiai magyar irodalom olyan szerepet tölt be, mint a desszert egy hatfogásos ebéd után. Kezdetben még talán várjuk is. Hiszen ki ne szeretné az édességet, amely után már a Nagy Szieszta következik? Aztán minden egyes fogás után egyre nehezebb szívvel gondolunk rá, s mire elérkezik, úgy érezzük, ez már nem fér le a torkunkon. Különösen a középiskolában és a gimnáziumban feltűnő ez a jelenség, ahol az irodalom oktatása - ha szabad az előbbi gasztronómiai hasonlatot továbbszőnöm - leginkább egy gyorsbüfében való étkezéshez hasonlít. (Vagy még inkább lóversenyhez. De ez már képzavar.) Ez a gyakorlat sajnálatos esetekben azt eredményezi, hogy az érettségin a diákot gasztronómiai élményeiről (olykor, ha a helyzet úgy kívánja, és kellően belátók vagyunk, akkor étkezési szokásairól) faggatjuk, miközben szegény már a menüre sem emlékszik. Ha egy kicsit is ismerős ez a kép, nem kerülhetjük meg a kérdést: hogyan, miképpen alakulhatott ki egy efféle helyzet? Miért gondolja a diákok egy tetemes hányada, hogy az irodalom csak bemagolandó információk halmaza? És miért kiált fel kolléganőm a szívéhez kapva, amikor felfedezi a tankönyvben Czóbel Minka vagy Talamon Alfonz nevét? Valószínűleg még eggyel több információt lát csupán, amit bele kell majd
