Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A kisebbségi kérdés a nemzetközi kapcsolatrendszerben
EHER FERENC NÉMET ÉS MAGYAR NEMZETPOLITIKÁK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT 1920-1938 (vázlat) Alaphelyzet a békeszerződések aláírása után A békeszerződések több vonatkozásban is hasonló kihívásokkal szembesítették a háborúban vesztes két államot. A győztes nagyhatalmak mindenek előtt a németkérdés hosszú távú, „megnyugtató” megoldására törekedtek, de a Monarchia népeinek nemzeti törekvései, valamint az ezzel összhangba hozott új francia biztonsági koncepció oda vezetett, hogy Magyarország is rendkívül kemény békefeltételeket volt kénytelen aláírni. Az új európai rendezés keretében az országok területük, és értelemszerűen lakosságuk egy részét elvesztették, katonai, gazdasági és pénzügyi mozgásterüket jelentősen korlátozták, gazdaságaikat pedig komoly jóvátételi kötelezettségekkel terhelték meg. A hatalmi szempontokat is érvényesítő új európai rendezés azonban a távlatos külpolitikai célkitűzések megítélése tekintetében egységesítette a természetesen többszörösen tagolt német és magyar társadalmat, s a széles társadalmi konszenzusnak köszönhetően a politikai és gazdasági elitek revízióorientált nemzetpolitikai alapállása mindkét országban komoly bázisra támaszkodhatott. A friss békerenddel szembeni dac időszaka után mindkét ország döntéshozó helyzetben lévő politikai elitje ráébredt arra, hogy a területi revízió semmiképpen sem valósítható meg egyik napról a másikra. A rövidtávú állami törekvések fókuszába ezért - a végcélt szem elől nem tévesztve - a gazdaság megerősítése, a nemzetközi politikai életbe való visszatérés és betagozódás, valamint a teljes állami szuverenitás visszaszerzése került.1 Mivel azonban az európai nemzetek összetartozás-tudata az első világháború alatt, ha lehet, még jobban megerősödött, a média által folyamatosan tájékoztatott közvéleménytéma iránti érzékenysége a kisebbségi problematikát mindkét országban fontos, a belpolitikai életet is befolyásoló tényezővé emelte. A külső kisebbségek érdekeinek védelmére azonban az államoknak csak erősen korlátozott eszközök álltak rendelkezésére. A Népszövetség keretei között működő kisebbségvédelmi rendszer ugyan lehetővé tette az érintett közösségek sérelmeinek legális - ugyanakkor erősen korlátozott - nemzetközi szintű megjelenítését, a határokon túl élő népcsoportok aktív, anya1 Ez az „irányváltás" Németországban Gustav Stresemann külügyminiszter, Magyarországon pedig Bethlen István nevéhez köthető.
