Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A kisebbségi kérdés a nemzetközi kapcsolatrendszerben
A magyar kisebbségi kérdés a magyar kormány délszláv politikájában...73 kiélezésére. Hogy milyen haszon származna mindebből a magyar kisebbségre nézve? Mindenekelőtt az, hogy Jugoszlávia nemzetközi viszonylatban legyengülne. A horvát kérdés erőszakos megoldásával vagy annak napirenden tartásával a vajdasági kérdést is meg lehetne oldani, vagy legalábbis a lakosság helyzetét lényegesen lehetne javítani nagyobb áldozatok nélkül, mert ez a nép csak szemlélője lenne az eseményeknek, míg az anyagi és véráldozatot nagy részben a horvátság viselné.14 Ennél fontosabb fejlemény volt az ügyben, hogy hosszabb szünet után a magyar külügyi vezetés felvette a kapcsolatot a Horvát Parasztpárttal. Pontosabban a párt új vezetője, Vladimir Maček kereste föl a Dísz teret. A találkozás eredményeként megállapodtak a további szoros és legtitkosabb együttműködésben és eszmecserében. Maček, elmondása szerint, végérvényesen elhatározta magát a kiválásra Jugoszláviából, aminek érdekében szervezkedésbe kezdett, és Magyarország közvetítésével Olaszországgal is fel kívánta venni a kapcsolatot. Magyar részről azonban kérték: a szervezkedésbe ne vonja be a vajdasági magyarokat, mert azzal súlyosbítaná a helyzetüket; rossz benyomást keltene a magyar közvélemény előtt; illetve saját helyzetét rendítené meg azzal, hogy „magyarofil” hírbe kerül.15 Budapest ezt követően Rómával karöltve aktívan belefolyt a horvát szeparatista mozgalom támogatásába, aminek leglátványosabb és Magyarország számára legkényesebb eredménye az 1931 őszén Jankapusztán felállított usztasatábor volt.16 A népszövetségi akció A magyar kormány a kisebbségi kérdés rendezését alapvetően két módon látta elképzelhetőnek: ha az illető államok a területükön élő kisebbségek képviselőivel egyeznek meg úgy, hogy azok elégedettek legyenek, és ennek a megegyezésnek a betartását valamely más állam szavatolja; vagy úgy, hogy Magyarország köt kisebbségi szerződéseket a szomszédos államokkal, amelyek beletartoznak a döntőbírósági egyezménybe, és annak hatásköre alá tartoznak.17 Ám Jugoszlávia számára egyik opció sem volt elfogadható. Belgrád megítélése szerint ugyanis mindkét módszer külső beavatkozást jelentett volna belügyeibe. A magyar kormány a már említett Prokopy-féle „petíció-akció" megkezdése előtt fontosnak tartotta előkészíteni a Népszövetségnél a terepet. Ennek érdekében Bethlen a kisebbségi panaszok népszövetségi procedúrájának megváltoztatását szerette volna elérni. A magyar miniszterelnök három elv megvalósulását tartotta alapvetőnek: a kisebbségi panaszokkal olyan állandó bizottság foglalkozzon, amely nem egyes államok képviselőiből áll, hanem pénzügyi és szakbizottságok mintájára alakítják ki, vagyis a panaszok kivizsgálása egy szakértői bizottság hatáskörébe kerüljön; a kisebbségi ügyekben kontradiktórius eljárás legyen rendszeresítve, vagy ha ez nem lehetséges, 14 MOL K 63-116-1928-16/42 3965/1928. Nagy Iván memoranduma 1928. szeptember 11. 15 Iratok IV. 224. o. Apor feljegyzése Mačekkal folytatott megbeszélésről 1928. október 15. 16 A horvát szeparatistákkal fenntartott kapcsolatait - akik alatt 1929-től elsősorban az Usztasát kell érteni - a magyar kormány hivatalosan természetesen soha nem ismerte el, bár annyit Bethlen a maga részéről Austen Chamberlainnel, a brit külügyminiszterrel beszélgetve megengedhetőnek tartott kijelenteni, hogy amennyiben Horvátországban véres zavarok, értsd harcok folynának, Budapesten természetesen nem mondhatnák azt, hogy az belügy, és Magyarországot ez a harc nem érdekli. Iratok IV. 244. p. Bethlen feljegyzése Chamberleinnel folytatott beszélgetéséről. 1928. december 13. 17 MOL. K 64. rés. pol. 1926-17-2. 527/res. Feljegyzés Bethlen Chamberlainnel folytatott beszélgetéséről. 1926. december 12.
