Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A kisebbségi kérdés a nemzetközi kapcsolatrendszerben
70 Hornyák Árpád A jugoszláv kormány számára a magyar kisebbség amellett, hogy nyilvánvaló veszélyeket hordozott, jó kifogás is volt a rendszerint magyar oldalról szorgalmazott, a kapcsol atjavftást célzó javaslatok elhárítására. A délszláv állam vezetése ugyanis, valahányszor Budapestről felvetették a kapcsolatok javítását, aminek első feltételéül a magyar kisebbség helyzetének pozitív irányú változtatását szabták, mindannyiszor azt a választ adta, hogy ezt nem teheti, mert ügyelnie kell a másik két kisantant állam érzékenységére, amelyek bármely ilyen irányú lépésében a szervezet felhígítását és elárulását látták volna. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a belső nemzetiségi ellentétekkel terhelt jugoszláv politikában valóban ritkán jöttek össze kedvező feltételek a magyar kisebbség irányában teendő „spontán” engedményekhez. A húszas évek végétől ezt tetézte a magyar revizionizmus egyre erősödő hangja, ami a jugoszláv közvéleményt nyilvánvalóan irritálta és szembeállította a magyarokkal, illetve de facto a Magyarországgal szembeni engedmények politikájával. A közhangulat befolyásolására azonban Jugoszláviában éppúgy meg voltak az eszközök, mint a többi kelet-közép-európai államban, Magyarországot is beleértve. Tehát az, hogy kormánya tesz-e lépéseket a közeledésre vagy sem, elsősorban a politikai akarat hiányán vagy jelenlétén múlt.3 4 Annak a hangoztatása, hogy a kisebbségi kérdés rendezése a kapcsolatok javításának feltétele, csak akkor került komolyan számításba Budapesten, amikor Magyarország felhagyott a Jugoszláviával való politikai megegyezés gondolatával, vagy kedvező külpolitikai helyzete felértékelte őt Jugoszlávia szemében, és reális esélye lehetett a sikerre. Az előbbire példa a Horthy 1926-os mohácsi beszédétől az 1927. áprilisáig terjedő időszak, amikor a magyar kormányzat annak biztos tudatában tolhatta előtérbe a kisebbségi kérdést, hogy miután Jugoszlávia helyett az Olaszországgal való megegyezést választotta, nincs veszítenivalója, mert nem sodorja veszélybe a Belgráddal való politikai megegyezést.'1 Az utóbbira pedig az 1938 tavaszától (némi megszorítással már 1937-től) kezdődő időszak a példa, amikor is a kisantant bomlása már szinte biztos volt. Ekkor a magyar külügyminiszter, Kánya Kálmán a siker esélyével engedhette meg magának azt a „luxust”, hogy Jugoszláviától lényeges engedményeket követeljen a magyar kisebbség számára, mielőtt továbblépnének a kapcsolatok javításában. magyar-jugoszláv határra, és így biztosítson magának szabad kezet, Kánya kabinetirodájának vezetője, Csáky István kijelentette: a jugoszláviai magyar kisebbség meglehetősen szétszórtan települt, és nem olyan mértéktelenül fontos. Mi több, Magyarországnak évtizedig semmi kilátása sincs arra, hogy e területeket visszaszerezze, ezért reálpolitikai okokból is kész lemondani a rájuk vonatkozó minden igényéről, (Documents on German Foreign Policy. London, HMSO, 1953. D/V (a továbbiakban: DGFP), 241. p. Ernst Bohle német külügyi államtitkár jelentése Csákyval folytatott megbeszéléséről 1938. január 23. és 27. között.) Minimális eltérés található a dokumentumnak a „Wilhelmstrassé”-ban közölt magyar fordítása és a DGFP D/V-ben található angol fordítása között. Miután az utóbbi hitelesebbnek tűnik, a jelentés e részénél az angol publikációt vettem alapul. 3 Ennek ellenére Magyarországon többnyire elfogadták Jugoszlávia kifogásait e lépések elmaradásáért, bel- és/vagy külpolitikai nehézségekre való hivatkozásait. 4 Eközben nyilvánosan mind a jugoszláv, mind a magyar fél a politikai megegyezés belátható időn belüli megkötéséről beszélt, és arról, hogy a két ország kapcsolatai minden korábbinál szívélyesebbek. A húszas évek közepén a magyar kormány Jugoszláviához való közeledés révén próbált meg kitörni a kisantantgyűrűből, s ennek 1926 nyarán volt is némi realitása. Budapest azonban, látva az olasz kormány megélénkülő érdeklődését, „ejtette" Belgrádot, és a Jugoszláviához való közeledést 1926 őszétől arra használta fel, hogy még vonzóbbá tegye magát Olaszország szemében.
