Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Integrációs modellek
66 Bárdi Nándor tói. Ebben a dolgozatban azonban csak a politikai és kulturális elit integrációs viszonyairól volt szó. Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy mikor érezhette magáénak szülőföldjét és annak igazgatását a magyar kisebbségi elit, akkor az 1944-1948 közötti időszakot érdemes közelebbről megvizsgálni. Egyrészt a romániai magyar kisebbség történetét korszakoló töréspontokat végigtekintve folyamatosan reintegrációs törekvéseket látunk. Általában egy-egy korszak elején a kulturális elit kezdeményezésére létrejön a politikai és társadalmi érdekérvényesítés intézményrendszere, majd egy bizonyos idő után ez konfrontálódik Románia magyarságpolitikájával, pontosabban annak ellenérdekeltségeibe ütközik. Másrészt ha nem folyamatként, hanem az etnopolitikai kezelési módok felől nézzük a kérdést, azt látjuk, hogy a nyelvhasználati jogok biztosítása a magánéletben és a párhuzamos kisebbségi társadalom kiépítése és működtetése a nemzeti autonómia keretében a két végpont, amelyek között a magyar kisebbségpolitika megfogalmazódhatott. Harmadrészt pedig 1944-1946 között Észak-Erdélyben egyfajta vákuumhelyzet állt fenn, amelyet a baloldali magyar elit próbált kihasználni. A kisebbségi elit meghatározta nyilvános kisebbségpolitikai közbeszédben a saját társadalom csak a harmincas években és az 1944-1948 közötti időszakban jelent meg külön intézményességként. (így volt ez 1940-1944 között is, csakhogy akkor nem egy kisebbségi magyar elitről, hanem regionális elitről volt szó.) A húszas években a „magyar társadalom” lényegében az erdélyi városi, modern világot is jelentette, így a magyar probléma szinte azonos volt az erdélyi regionális modernizációs problémákkal. Mindez az ötvenes-hatvanas években változott meg lényegesen. (A köztes időszak - a harmincas évek második fele; az 1940-1944 közötti időszak és az MNSZ történetének első korszaka 1944-1946-1948 - a kisebbségi társadalom önálló intézményességének kialakulása, amelyet rendszeresen restaurálni szeretnének.) A nemzeti alapon szervezett kisebbségi magyar intézményrendszer a húszas évek közepétől a negyvenes évek második feléig létezett, majd erősen redukált módon a Bolyai Egyetem és a Magyar Autonóm Tartomány reprezentálta ezt. A hatvanas évek végétől pedig a kvázi társadalomszervezési funkciót ellátó magyar nyelven működő kulturális és oktatási intézmények vették át ezt a szerepet. Az magyar intézményrendszer beszűkülése mellett végig kulcskérdés, hogy ezen intézmények felett ki és hogyan gyakorolja az ellenőrzést és a vezetők kiválasztását. 1944 után jórészt ez az adott korszak magyarságpolitikájának függvénye. A kisebbségi elitek saját társadalmuk felőli ellenőrzésének problémája az egész magyar kisebbségtörténeten végigvonul. A választásokon alapuló kontroll hiányában ezért értékelődik fel a kisebbségi élet erkölcstana, az egység- és a hagyománykultusz. A magyarság- és kisebbségpolitikai cselekvési lehetőségek beszűkülésével a nyolcvanas évekre az értelmiség társadalmi felelősségvállalása is a helybemaradásra és a saját társadalomnak szánt üzenetekre korlátozódott. 1989 után ez az utóbbi üzenet-beszédmód megmarad a kisebbségi közéletben, miközben a helyzetek és a szereplők teljesen megváltoztak, s ezzel együtt az integrációs viszonyok is átalakultak. Az így létrejövő társadalompolitikai hiányok elemzése egy másik tanulmány tárgya lehet.
